Papagájok

Szép reggel volt, szerda talán, mikor fejvesztve rohantam az iskolába. Nem volt időm megcsodálni a tavaszi kék eget, csak fehér habcsókok úsztak rajta, nyoma sem volt rossz időnek akkor már. A cseresznyefák pedig még virágoztak. Bárkit elfogott volna a romantikus hangulat. De nem volt rá időm.

Becsengetés után pár perccel zuhantam le az öltöző egyik padjára és a homályosított ablakon betörő meleg napfényt élvezve kezdtem öltözködni. Fehér harisnya, fekete dressz, majd a fekete pacsnik is a helyükre kerültek. Megküzdöttem még rendetlen hajammal, erre emlékszem, minden reggel megküzdök vele azóta is. Szoros kontyba csavartam fel a fényes, önálló, fekete tincseket.

A mester előtt mélyen, szinte már derékszögig meghajolva magam előtt engedtem be őt a terembe, még ha ezzel alá is írtam késésemet és beálltam a sor végére. A legkisebbek közé, Hyomin hevesen integetett nekem a lehető legláthatatlanabbul a sor másik végéről. Feszült mosollyal válaszoltam, még lihegtem a rohanástól.

- Kettes pozíció! – mindenki egyszerre mozdult, még a pacsnik csúszásának hangja is szinkronizált volt. Minden balett órán egy testként mozogtunk, fáradtunk, szenvedtünk. Minden diák küzdött a kitűnő eredményekért, nem volt olyan, akit ne érdekelt volna a legjobb minősítés. Sokan, köztük én is, még délután is külön balett órákra jártak a célért. Mégis úgy gondoltam, megéri. Megéri a fájdalom, az önsanyargatás, állandóan fájó végtagok, merev izmok.

Hyomin már akkor sem gondolta így. Neki az iskola csak elfoglaltság volt. Helye biztosítva volt apja cégében, mint jövőbeni igazgató. Ennek ellenére követett mindenhova, ahova én mentem, egészen kicsi korunk óta. Így került erre a szakra, a művészeti gimnáziumban, küzdve a bukással balettból. Szép volt, okos, csinos és kiváló divatérzékkel rendelkezett. Jó táncos azonban sosem volt.

Ezen a szerdán esett meg, hogy a reggeli dupla óra után az ital automatánál álltam sorba, azon töprengve, igyak vizet, mint minden nap, vagy bánjam meg és vegyek valami cukros vackot, hogy magas alak állt meg mellettem mosolyogva. Láttam már őt, egy évfolyammal járt fölénk, többel nem tehette, nem volt több. És ő egyenesen rám mosolygott. Szép szemei voltak, vakító mosolya és bárki azonnal elolvadt volna, még én is, ha nem vagyok teljesen bágyadt a két tánctól és a folyadékveszteségtől, így teljesen elfelejtve a mosolyt egy pillanat alatt megvettem a vizemet és a hajam bontogatva elcsoszogtam angol órára. Még emlékszem az értetlenül utánam szóló Taeminre és a srácra mellette, aki azt hiszem rám mosolygott.

***

- Szóval így találkoztál Jonginnal először? – kacagott Hyomin, hangja visszhangot vert a nappaliban. Kedvese karjába kapaszkodva nyerte vissza egyensúlyát, melyet feje hátravetése okozott. A legújabb divat szerint levágatta haját, de a mozdulat még megmaradt, mellyel mindig puha, mogyorószín tincseit dobálta. – Mennyi ideje is? Öt éve már. – fektette fejét a mellette levő vállra és rám mosolygott. – Annyira te vagy, Bini. De mind így szeretünk. – mosolyogva kortyoltam italomba is megdörzsölve orrom kényelmesebben helyezkedtem el egy párnát ölelve.

Némi csend után Hyomin összecsapta tenyereit és talpra ugrott, tudtam ez a jele annak, hogy ki kell mennem vele majd a konyhába, még ha olyan kényelmes is volt a magányos fotelban. – Mi hozunk nasit, te keress egy filmet édesem. – csókolta meg párját. Vakító mosoly és ragyogó tekintet volt a válasz, engem pedig Hyomin már vonszolt is a konyha fele, egy emelettel lejjebb. Nem szerettem náluk lenni, úgy gondoltam senki sem szeret egy ekkora házban lenni, de ezt az évek alatt soha nem tettem szóvá.

- Ugye nem fog horrorfilmet választani? – kérdeztem meg dúdoló barátnőmet, aki épp a popcornt várta.

- Ne légy nyuszi! – nevetett rám félbeszakítva hamis kis dalocskáját. – Nem fog, ő nem a bátyám. Ugyanolyan kis ijedős, mint te. – halovány mosollyal nyugtáztam a dolgot. Nem szerettem, ha bármi közöset találtam magunkban. Jonginnal soha nem jöttünk ki jól. Persze ezt erősen igyekezte mindkettőnk leplezni Hyomin előtt. Ennek rendszerint az volt a vége, hogy néma csendben elnéztünk egymás mellett. Csak olyan ritka pillanatokban néztem rá, mikor Hyominra mosolygott. Olyankor kifejezetten elviselhető volt. Mert szerette a barátnőm, ez volt az egyetlen oka, hogy meg tudtam maradni vele nagyobb társaságban, mint a két személy, anélkül, hogy feszengenék.

- Nem vagyok nyuszi. – Jelentettem ki végül sérült önérzettel.

- Jut eszembe, nyuszi, a bátyám holnap jön haza. – már a kijelentésre görcsbe ugrott a gyomrom. A másik értékes férfi Hyomin életébe, vele nem tudtam megmaradni egy szobában. – Azt mondta, hogy nem ér most is elkerülnöd. Valamilyen fura módon te vagy az egyetlen ember a családon kívül, akit kedvel. Tényleg nem kellene ennyire kerülnöd. Megbántod.

- Taeminnek nincsenek érzései. – morogtam a bajszom alatt visszafele sétálva. Hyomin ismét felkacagott.

- Lehet, hogy igazad van. De téged akkor is kedvel.

- Milyen kegyetlen a sors. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki azt kívánja, hogy Lee Taemin ne kedvelje?

- Biztosan te vagy az. – Jongin válaszára összerezzentem és majdnem eldobtam a popcornt. Ma még nem is szólalt meg. Nem is volt rá alkalma Hyomin csiripelése mellett. Csak egy fintorral nyugtáztam szavait, mosolyogva ült le és karolta át Min keskeny vállait, én pedig visszaültem a fotelbe a párnámhoz.

A film jó volt, tekintve, hogy senki sem halt meg benne, nem faltak fel senkit a zombik és ezen a héten Taemin nem ugrott fel a fotel mögül valami borzalmas hangot kiadva és nem adtam elő szokásos menekülő számom, amit rajtam kívül mindenki díjazott. A jövő heti filmezés már ilyen lesz, éreztem. Mindenesetre értékeltem Jongin finom ízlésvilágát filmek terén, Hyomin már nem annyira, valahol a felénél elaludhatott párja vállán.

Így a film végén levittem a tálakat és poharakat, majd fogva a táskám belebújtam szandálomba és némán elfordítottam a kulcsot a zárban. Mint mindig, most is az ajtóban volt hagyva. Ahogy kinyílt az ajtó, arcon vágott a kint negyven fok, még így kora este is. Kellemetlenül forgott tőle a gyomrom. – Ne vigyelek haza? Nagyon meleg van még mindig. – ismét összerezzentem Jongin hangja hallatán, a fiú fejem felett kukucskált ki az ajtón.

- Nem szükséges, mindig gyalog járok évek óta. Amúgy sem szeretek autózni. – zártam le minden lehetséges utat a hazavitelemre.

- Te tudod. – vont vállat, majd mikor kiléptem, becsukta utánam az ajtót. Hallottam még a zár kattanását.

- Neked is szia. – ingattam a fejem és felnéztem az égre. Az alja már sötét volt, de feljebb még a narancs több száz finom színében pompázott. Csodaszép volt. Gyorsan készítettem róla egy képet, majd elrakva a telefonom, nekivágtam a meleg utcáknak a hosszú hazaúton.

***

Reggel a meleg keltett, hiába ment a légkondi fél éjszaka. Kellemetlen nyögéssel rúgtam le magamról a takarót és keresve egy hajgumit feltornyoztam az összes hajam a fejem tetejére, szabaddá téve a nyakam, amit máris kellemesen hűtött a levegő. Első utam a konyhába vitt és vizet kivéve a hűtőből, heves, nagy kortyokban ittam.

Sajnos, ahogy szombat reggelente soha, ma sem volt időm kényelmesnek lenni. Belebújtam egy ruhába, felcopfoztam kivasalt fekete tincseim és szandálom felvéve a vállamra dobtam tömött táskám. A színház nem várt csak egy táncos miatt.

A buszon kellemetlen tömegben és izzadságszagban szelhettem át a fél várost, mégis jobban szerettem ezt az életmódot, mint Hyominét. Pedig volt már jogosítványom és autóra is futotta volna a fizetésemből, ha akartam volna egyet. De nem akartam.

Leszállva a buszról kivettem a fülhallgatót füleimből és kikapcsolva telefonom zenelejátszóját felsiettem a színház márványlépcsőin. A hatalmas sötétített üvegajtó csak nehezen engedett kis termetemnek, de némi küzdelem árán bejutottam. Mosolyogva hajoltam meg minden feljebbvalóm előtt, akik nagy része szintén mosolyogva viszonozta üdvözlésem egy biccentéssel.

Az öltözőben már hangzavar uralkodott, csak köszöntem és mire kórusban hangzott a viszonzás, már le is pakoltam és belebújtam harisnyámba, majd a fekete dresszbe és némi keresgélés után megleltem táskám gyomrában pacsnimat. Belebújtattam pici lábaim az elnyűtt lábbelibe és beállva a többi táncos közé siettem a színpadra, a mai főpróbára.

- Eubin? Hol van az a kicsi lány? – a rendező hangja már rosszat sejtetett, így nyakam behúzva igyekeztem elé és mosolyogva hajoltam meg. – Ha ilyen kicsi hogy veszik észre magát? – morgott a férfi, de sejtettem, hogy nincs ma olyan rossz napja. Átadott minden információt, amit nekem kellett tudnom, majd el is zavart a színe elől és a színészekkel kezdett foglalkozni.

A szombat délelőttök mindig lassúak voltak. A színészek többször elkezdtek egy-egy jelenetet, közben a fényeket, díszleteket állítgatták, a rendező folyton telefonált, a zenekar elnyomott minden hangot, így az utasításokat és mi táncosok általában csak vártunk türelemmel, csendben. De személy szerint szerettem figyelni ezt a cseppet sem összehangolt hangyabolyt, ami a premierek napján lett a társulatból.

Valamikor délben szabadították rá a táncosokra a sminkeseket és az öltöztetőket. Ezt a részt kedveltem a legkevésbé. Zavart a nagy smink, és a sok kék toll is tánc közben. De mit tehettem volna, papagáj voltam. Tüsszögnöm kellett a tollaktól és kényelmetlen helyeken csiklandoztak, vagy épp szúrtak, de egy panasz sem hagyta el a számat. Legalább megfizették ezt az ádáz küzdelmet.

Vicces módon esteledett, mire minden táncossal végeztek, közben tudtam, a színészek már régen kész vannak. Néma csendben vonultunk a kulisszák mögé és egyetlen zaj nélkül vártuk a sorunkat. Jelentősen kevesebb időbe telt színpadra jutnunk, mint délelőtt. Bár a közönség moraja is elég izgalmat keltett bennem a függöny mögött állva, felbecsülhetetlen érzés volt a sok piros, zöld, sárga kavalkádban az egyetlen kékként fő mellékszerepet játszva kilépni a reflektorok fényébe. Bár a sok fénytől az első sorig sem láttam, magam elé képzeltem a közönséget, akik engem figyelnek és a máskor zavaróan hangos zenekar dallamaira hangolódva követtem a koreográfiát. Ezek voltak a sikerpillanataim.

A fellépés után táncosként nem volt más dolgom, mint lemosni a sminkem, levenni a jelmezem és felöltözve hazamenni, de ez is tetemes időt vett igénybe. A smink ugyanis makacsul ragaszkodott az arcomhoz és fáradt is voltam ehhez az egészhez most.

***

Taemin érkezése minden alkalommal családi vacsorát jelentett, ahová szerencse, vagy sem, nem voltam hivatalos. Pedig szívesen üdvözöltem volna én is az elsők közt legjobb barátom. De ami a legjobb bántott, hogy Hyomin édesapja Eubint bezzeg szívesen látta volna a vacsorán. „Kivételes kislány” Mindig így hivatkozott rá, pedig ugyanannyi ideje ismerte, mint engem, ha nem kevesebb. Ugyanazt az utat tettem meg, mint Eubin, ugyanabban az iskolába, vicces módon még ugyanabban a társulatban is táncoltunk. Engem Mr. Lee azonban soha nem ismert el. Egyetlen okból, a lányával randiztam már két éve.

A számomra gyűlöletes szombati koránkelés után Hyomin kitett a színháznál, ha már ment Taeminért a reptérre, kitűnően időzítettem ahhoz, hogy végignézzem Eubin küzdelmét az ajtóval. Eszem ágában sem volt segíteni neki, nem kedveltem. Kis pincsi.

Az egész várakozási időt telefonom nyomkodása tette ki, barátom onnantól kezdve engem boldogított, hogy letette a gazdag seggét a kocsi anyósülésére.

„Hallom táncolni vagy ma. Ballerina”

„Bárhol szívesebben lennék, mint itt.”

„Miért? Ott van Bini is.”

„Veled ellenben én nem kedvelem őt.”

„Pedig azt mondják a leszbikusokkal könnyebb kijönni.”

„Akkor ő a legidegesítőbb leszboszi a világon. Tuti bele van zúgva a húgodba.”

Nagyjából három éve derült ki, hogy Eubin a lányokat szereti. Azóta valahogy még inkább taszított a gondolata. Fintorogva néztem a lány felé, aki derűs türelemmel várta, hogy mi következzünk. Hogy lehet valaki ennyire vidám minden nap minden órájában? Ez is taszított. Mintha nem lettek volna érzelmei.

Tudtam, este itt lesz az előadáson az egész Lee család is, nem szerettem, ha megnézték, ahogy madárnak, vagy egyéb kellemetlen dolognak öltözve ugrálok. Tudtam, hogy pár éve még nem voltam ilyen ember, de úgy éreztem, ha szeretném Hyomin mellett tudni magam férjként is, már pedig szerettem volna, akkor kellett lennie bennem eleganciának is a tartás mellet. Piros tollakkal a hátsómban ugrálni pedig cseppet sem volt elegáns. Ha legalább kékek lettek volna, mint Eubinnek. Ez is zavart benne, hogy amibe belekezdett, abban a legjobb a volt. Akárhogy igyekeztem idekerülésem óta, egy évvel utánam jött és kilométerekkel előttem járt. Tudtam jól, hogy versengeni akarok ellene Hyomin figyelméért, szeretetéért. Be kellett volna ismernem, hogy hiába, mikor még javíthattam volna a dolgokon.

A fellépés után, nagyjából levakart sminkkel, kapucnim alá rejtve magam léptem ki a művészbejárón, majd elsétáltam az épület mellett. Mr. Lee éppen mosolyogva dicsérte a kis Eubint, akit minden ellenszenvem ellenére sajnáltam ezekben a percekben. Alig állhatott a lábán. Akaratom ellenére együttérzéssel néztem rá a távolból. Hyomin pedig ott ragyogott barátnője felett, aki alig ért a válláig. Taemin minden bizonnyal az érte rajongó anyucival volt.

- Már mindenütt kerestem az én pacsnis papagájom! Tudhattam volna, hogy valahol itt antiszockodsz. – vetette nyakamba magát barátom, mire elmosolyodtam. Lelökve magamról öleltem át röviden. Túl régóta voltunk barátok ahhoz, hogy hidegebben üdvözöljem. – De mit bámultál ennyire? Háromszor is szóltam. – tájolta magát arra, amerre én fordultam az előbb. – Áh, az én csinos húgocskámat. Nem hiányolod a hosszú haját?

- De igen. – sóhajtottam fel szomorúan, a kárba ment hajra gondolva. Taemin vígan karolta át a nyakamat.

- Igyunk valamit szerelmi bánatos.

- Bánatos? Két éve boldog kapcsolatban élek. Itt te vagy az egyetlen, akinek bánata van.

- Nekem? – mutatott magára meglepve.

- Persze. Szerelmesnek lenni egy lányba, aki a nőkhöz vonzódik.

- Ah, hogy az… - pillantott Eubin fele, mire lefagyott kaján vigyorom. Nem szokott így elkomorodni. Nem szokta hagyni, hogy lássák az igazi arcát. Megszeppenve pislogtam rá. 

Tényleg tetszene neki Eubin?