Azt hittem

- Azt hittem, még mindig azt szeretnéd, ha találkoznék a barátoddal. – nézett rám fel Bini a filmből. A fellépés előtti utolsó nyugalmas este volt, próbáltuk kiélvezni mielőtt holnap késő este érnénk haza.

- Nos… Yooa lány. És azt hiszem félreértette a legutóbbi találkozásunkat, mikor megharagudtál rám. – sóhajtottam fel, próbáltam nem arra gondolni, ami történt. Eseménydús hét állt azóta mögöttünk, nem is volt alkalmam találkozni vele azóta, főleg mert szerettem volna minél többet segíteni Bininek az esküvő szervezésével. Aminek az lett az eredménye, hogy sokan azt hitték én vagyok a vőlegény és sokan gratuláltak is, belefojtva az apró lányba a szót hosszú percekre. Mostanra úgy éreztem, megbocsátotta nekem azt az estét és minden megint rendben van. Minden, kivéve egy dolgot. Amivel hála nekem, rosszabbul álltunk, mint az elején.

- Értem. – sóhajtott fel végül. Nem bírtam ezt a gondterhelt, fáradt hangnemet, amit mostanában hallottam tőle. Mert tudtam, hogy nekem is szól, nem csak a sok munkájának. Helyre kellett hoznom még néhány dolgot. – Ideje lesz lefeküdni, a holnap hosszú lesz.

- Igen… - motyogtam utána totyogva a hálóba és bebújva mellé óvatosan magamhoz öleltem, mikor elhelyezkedett. – Jó éjt Tündérke! – suttogtam vállára viszonzást nem várva és egy szomorú sóhajjal lehunytam a szemem. Haragudott rám megint.

A reggel pedig túl hamar jött el. Mikor megszólalt az ébresztő, Bini már nem volt az ágyban. Kinyomva telefonját csoszogtam a konyhába, a laptopja előtt ült egy félig megivott kávéval. Azt hittem ült, de közelebb érve hamar kiderült, hogy alszik. A kávé pedig hideg volt már. – Jaj kincsem… - sóhajtottam gondterhelten és felnyalábolva a kis testet, a kanapéra fektettem, majd ráterítettem egy pokrócot. Ideje volt reggelit csinálni, friss kávét főzni.

- Jongin? – alig telt el fél csendes óra, mikor meghallottam az álmos hangot, lágy mosollyal néztem rá hátra.

- Jó reggelt!

- Szombat van.

- Így van.

- Ma van a fellépés.

- Tudom.

- Jézusom, hány óra van? – pattant fel azonnal, megbántottan fordultam vissza befejezni a reggelit, nem törődve matatásával. – Mit csinálsz? – hallatszott végül a bizonytalan hang mögülem.

- Reggelit…

- Jó, de mit? – próbált beszélgetést kezdeményezni újra, finoman végigsimítva hátamon. Nem ölelt meg… Csak csendesen az asztalra tettem a két tányért és a kávéját, majd letelepedtem. Furcsállva pislogott párat, mielőtt leült volna velem szemben.

Nem volt sok időnk ma egymásra. A gyors reggeli után sietnie kellett mindkettőnknek az öltözéssel, kicsit eltelt az idő, amíg hagytam őt aludni. Így rohanni kellett, hogy elérjük a buszt, onnan nagyjából egyenesben voltunk a színházig.

Próbák, várakozás, próbák, smink, öltözködés, mire észbe kaptam, jelmezben vártuk a jeleneteinket. Tudtam, hogy Yooa is itt van ma este, írt, hogy eljön, és hogy szeretne beszélni velem. Nem vártam a darab végét, ha csak emiatt is. Azonban az időt nem állíthattam meg és a meghajlást követően elsötétedett a színpad, a függöny súlyos, de szinte hangtalan ért össze, mi pedig tömegesen tartottunk az öltözőkbe.

A falnak dőlve pedig Bini várt rám kint. Először nem örültem neki egy ideje.

- Azt hittem már Hyominékkal vagy. – néztem szemébe bizonytalanul.

- Gondoltam megvárlak, ha már egy fele tartunk. – mosolyodott el bizonytalanul, óvatosan simítottam végig ujjaimmal tenyerét, nem tudva mit reagál rá, azonban a bizonytalan mosolyba több boldogság költözött, ahogy összefonódtak ujjaink. Együtt indultunk hát le. Yooa pedig a bejáratnál várt minket, végigmért, félősen mosolyodott el, majd tekintete megakadt Binin. Bizalmatlanság, kíváncsiság és szomorúság jelent meg mindkét lány arcán.

- Én… nagyon szép előadás volt. – szólalt meg végül Yooa halkan. – Csak el akartam búcsúzni, nem hiszem, hogy találkoznánk már, elvégre neked most az esküvőre kell készülnöd.

- Igen, már csak három nap van addig. – bólintottam párat.

- Köszönöm, hogy szántál rám időt. Élveztem. – hajtott fejet, majd el is sietett. Éreztem magamon Bini pillantásait, de csak idegesen rámosolyogva az apró lányra, hazafele indultam.

Néma csendben vártuk a buszt, ami elvitt minket a megfelelő negyedbe a ház elé, fent pedig az otthonosság mellé félelem társult. Órák óta néma csendben volt lassan.

- Pihenjünk, holnaptól Hyomin táncát kell gyakorolnunk!

- Találtál már termet?

- Igen, tudtak adni egy régi, használaton kívüli termecskét a legfelső emeleten.

- Ez érdekesen hangzik. – mentem utána a hálószobába, csak beborult az ágyba és motyogott valami értelmetlent. Most ébredtem rá, némasága a fáradtságnak szólt, óvatosan vettem le róla a felesleges ruhadarabokat és alaposan betakartam a kis testet, mielőtt mellé bújtam volna. – Szeretlek. – suttogtam hajába és lehunytam a szemem.

Reggel pedig az ébresztő keltett, jelezve, mi ma próbálni fogunk. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni Bini csendességét, de a színházban már nem voltam rá képes. Ha létezett az a bizonyos közös hang, ma mi nem hogy nem találtuk, de teljesen rossz irányban kerestük. A hideg-meleg játékban az éteri hidegen túl járhattunk, amikor már csípősen forró a fagy. A csalódottság pedig kiült Bini édes kis arcára és nem tudtam mit tenni, hiába igyekeztem letörölni onnan, nem ment a közösen táncolás.

Másnap pedig folytatódott a csetlés-botlás, egészen addig, míg ki nem jelentett, hogy feladja. – Mióta adod fel ilyen könnyen? – ültem mellé a kissé kopott tükörhöz. Szomorkásan nézett fel rám. – Nem a tánc a baj, ugye?

- Én… már nem vágysz rám, igaz?

- Mi? – esett le állam és hitetlenkedő nevetésbe kezdtem.

- Láttam azt a lányt. Hogy hogyan nézett rád, odáig volt érted. És neki bizonyára nincsenek gondjai, mint nekem.

- Ő volt az első szerelmem. – bólogattam párat. – De mikor most találkoztunk, csak arra vágytam, hogy elmondhassam neki, elnyertem annak a lánynak a szívét, akiért középiskola alatt törtem magam. – bizonytalan szemekkel nézett fel rám. – Te… akarsz még velem lenni?

- Igen, nagyon.

- És… úgy is? – nehéz volt kimondani, de tudni akartam. – Mármint van ez a le…

- Istenem Jongin, ki ne mond! – tört ki hirtelen, haragosan. – Nincs semmilyen leszbikus dolog. Soha nem vonzódtam a nőkhöz, mindig a férfiak érdekeltek. És nincs férfiiszonyom, csak zavarban vagyok. Rettentő zavarban vagyok, mert nem tudod azt, amit mindenki más tud már.

- Mit tud mindenki más? – pislogtam rá meglepetten, kíváncsian és némi félelemmel.

- Az első alkalom… mikor lefeküdtem valakivel, nem úgy sikerült, ahogyan azt egy lány tervezni szokta. Ő sokat ivott, én pedig féltem őt bántani, hát hagytam magam. Természetesen másnap bocsánatot kért, de nem tudhatta meg senki, ő pedig borzasztóan hazudott másnaposan. Így lettem évekre leszbikus. Hallgattam évekig a gúnyos megjegyzéseid, a viccesnek szánt kérdéseket arról, van-e barátnőm és vártam, hátha egy nap megjelenik végre egy srác és lerázhatom ezt az egészet magamról.

- De Taemin nem hagyta.

- Mi? – pislogott most ő meglepetten.

- Mindig ott volt veled, ha kimozdultál velünk valahova. Mert ha Taemin nem jött, általában te sem jöttél velünk. Amit… azt hiszem most már értek. – sütöttem le szemem ajkam beharapva.

- Taemin túl sok minden eltolt az életemben. Mégis szeretem, nem értem. – hajtotta hátra a fejét és lehunyta szemeit.

- Túl sok mindent… - kaptam fel fejemet – ő volt az, igaz? – lassan nézett rám, majd bólintott egy aprót. – El kell mennem. – ugrottam talpra szinte azonnal. – Ma este van a legénybúcsú… holnap reggel, hajnalban találkozunk itt a próbán! – kaptam fel a cuccom és faképnél hagytam az értetlen Binit.

Soha nem zuhanyoztam olyan gyorsan, mint ma és miután összekészültem mindennel, elindultam a többiekhez. Nem hittem, hogy valaha féltékeny leszek Taeminre. De az voltam, nagyon jól tudtam. Mosolyogva nyitott ajtót, mikor meglátott, én meg egyszerűen képen töröltem. Hyomin felsikított a látványon, miközben egy fülbevalót próbált berakni, Sehun pedig értetlenül pislogott. Taemin az orrát fogva mért végig, majd mély sóhaj szakadt fel belőle, ami elég fájdalmas volt, tehát egy része az orrának szólhatott.

- Szóval elmondta neked. – gyalogolt be a nappaliba.

- Honnan tudod, hogy azért ütöttelek meg?

- Mert ezen kívül nincs okod haragudni rám. Tulajdonképpen ezért sincsen.

- Hogy ne lenne?! Mindig odáig voltam érte, ha más nem is, te nagyon jól tudtad. És... képes... képes  voltál. Hogy voltál képes?!

- Miért haragszol rá? – kíváncsiskodott Sehun.

- Mert én lefeküdtem a középiskolai szerelmével, ő meg nem. – elégedetlen mordulással jeleztem nemtetszésem hangneme iránt, de csak elővett egy jégzselés tasakot és konyharuhába csomagolva orrára nyomta. - Egy valamit mondj meg nekem! Próbálkoztál te  valaha igazán nála?

- Mi van?

 - Úgy értem, hogy nekem sikerült. Akkor mi az a tényező, ami miatt nem tudtál lefeküdni vele úgy, hogy jártok és vele élsz.

- Az a tényező, amit keresel az az, hogy Jongin rendes és nem iszik… csak néha. – Hyomin haragos hangjára hátrafordultam. Taemin csak megforgatta a szemét.

- Ne legyél álszent, két év alatt hall ezt, azt az ember. – mutatott hol rám, hol Hyominra, mire mindketten elfintorodtunk. – Meg mondom mi volt az oka annak, hogy nem ment. Hyomin.

- Na ne szórakozz velem! Hogy lehetnék én az oka?

- Úgy, hogy domináns vagy. Az alfahím meg hozzászokott, hogy a nő irányítja, így fogalma sincsen, mihez kezdjen Binivel szemben. Egyszerűen csak bénázik és most Binire meg rám kenné a dolgot, mondván, ez a kis „baleset” Eubin bizonytalanságának az oka.

- Ha nem ez, akkor mi? – fontam össze karjaim mellkasomon.

- Te komolyan nem látod, hogy néz rád, mióta nyaralni voltunk? – kettő pislogással fejeztem ki értetlenségem. – Te méretes barom… azért ilyen mert oda, meg vissza van érted. Ha előttem elpirult az azért volt, mert haragudott. Ellenben mióta veled van, és elpirulni látom, hozzájárul a szemlesütés, ajak harapdálás, haj mögé bújás, te meg annyit szerencsétlenkedsz, hogy lassan ő lesz az, aki más pasi után néz majd. – továbbra is sötéten meredtem magam elé, de a fejmosás és a Taemin szájából ritkán felhangzó élesebb kifejezések őket támasztották alá. – Csak legyél határozottabb öcsi, nem kell más annak a lánynak. – borzolt végül hajamba, miközben visszavitte a konyhába a zselét, sóhajtva nyúltam el egy fotelban.

***

Miután Jongin csak úgy elvágtázott, nem fogtam vissza azokat a kikívánkozó krokodilkönnyeket. Mikor utoljára sírtam, ő volt az, aki odajött hozzám, hogy megvigasztaljon. Pedig ő volt mindennek a kiváltó oka. Akkor csókolt meg először. Az emlékre még csendes kis sírdogálásom közben is elmosolyodtam. Reménykedtem benne, hogy nem fog haragudni Taemin miatt, de úgy festett, ebben tévedtem. Sőt, talán így lesz vége ennek az egésznek.

Lassan kapartam össze magam és vonszoltam haza testem, megannyi csalódás ért mostanában, reméltem, ma este nem fog már. És elhatároztam, bár eddig nem állt szándékomban, hogy ma Hyominnal iszok. Ő most boldog, nem fogom elrontani a saját, kifejezetten nem érett nyomorommal.

Szerencsére Jongin már nem volt otthon, mert arcom katasztrofális állapotban volt a fáradtság, a tánc miatti csalódottság és a sírás miatt. A könnyek nem csak Jonginnak szóltak, mostanában annyi nehéz dolog állt szembe velem. A kőgazdag koszorúslány gárda, a régmúlt modell barátnője, láttam már őt magazinokban, hallottam Hyomint panaszkodni róla, most már értettem miért.

Csengetés zavart meg a lepakolásban, az ajtóban pedig Ten vidámkodott, de a mosoly az arcára fagyott, mikor meglátott.

- Húha ifjú hölgy. Így akarsz leánybúcsúra menni? Mi lesz a téma, zombiapokalipszis? – megrándult szám sarka felfele.

- Csak most értem haza.

- Még jó, hogy időben jöttem. Irány a fürdőszoba és ki ne gyere, míg nincs megszáradva a hajad! – fogta meg vállam és beljebb tuszkolt a lakásba. – Ez a háló? Helyes, keresek neked ruhát.

- Ten, én nem hiszem, hogy…

- Láthatóan segítségre szorulsz és mivel sehol nincs a másik feled, teszem azt ez a letargia oka. Mars fürdeni! – lökött be a fürdőbe és rám csukta az ajtót. Egy ideig hitetlenkedve bámultam magam elé, majd ötlet híján szót fogadtam Tennek és alaposan lezuhanyoztam.

Hajam hosszas szárítása végén már este hat volt, aggódtam, hogy fogok hétre Hyominhoz érni. Kint viszont az ismerős mosoly és egy megnyugtatóan vidám szempár fogadott. Halványkék, nagyon átlátszó selyeminget nyomott a kezembe vakítóan fehér, nagyon szűk miniszoknyával.

- Ezeket tuti nem hordtam még.

- Hiba. – ingatta a fejét, kezembe adva egy fehér, szoknya alá való kis nadrággal. – Tessék öltözni, valamit kezdeni az arcoddal, meg a hajaddal, cipő az ajtóban, én pedig elmentem. És nem Hyomin hívott fel, hogy jöjjek át segíteni. – kacsintott rám, majd elsietett, mielőtt szóhoz jutottam volna. Ezek összeesküdtek ellenem. Hyomin kedvéért szót fogadtam Tennek és felvettem, amit talált nekem. Kivasaltam a fekete zuhatagot és megállapítottam, ráférne egy alapos vágás, majd összefogtam tetejét, hogy ne zavarjon annyira. Viszont olyan régen sminkeltem, hogy rekord hosszúságú ideig tartott két egyforma tusvonalat rajzolnom szemeimre, a szájfényem pedig sehol sem találtam. Kénytelen voltam másikat használni.

A fehér tűsarkú tényleg az ajtóban várt, és miután becsatoltam bokámon a pántját, megnéztem magam a tükörben. Nem is volt rossz. Táskámba rejtettem kulcsaim, ujjaim puhát érintettek benne, egy kis, mágneses talpú elefánt volt, szívvel tappancsai között. Bánatosan mosolyodtam el. Hátsó patájáról egy ismerős karlánc lógott le, úgy döntöttem felcsatolom, majd sietősen indultam el Hyominékhoz.

Barátnőm ezer wattos mosollyal nyitott ajtót, majd invitált be, a nappaliban már nagy hangzavar volt. Tudtam, a két csapat együtt indul majd hétkor, vagyis alig két perc múlva.

- Mindenki kész lányok? – robogott be Hyomin lelkesen a nappaliba – Mert akkor indulhatunk. – mindenki felénk pillantott, a lányok pedig lassan felálltak mind. Megpillantottam Jongint a szoba másik felében, Taemin mellett álldogált, és ahogyan én őt, ő is észrevett engem. Kíváncsian mért végig, majd előrébb billent feje, azonban attól, ahogy a fekete tincsek alól újból végigmért, szívem sebesen dobogott a torkomban. – Gyerünk, mielőtt felgyullad a szoba! – suttogta Hyomin a fülembe, megijesztett, de sietősen követtem kifelé.

Hangos beszélgetéssel haladt a kis csapat végig a városon, egészen a klubig, ahol az estét akarták tölteni. Sznob hely volt, ismertem, de nem tiltakozhattam ellene ma este, csak bementem velük.

Az este pedig a szokásos volt, amit ilyenkor várt az ember. Ivás, táncolás, vihogás, a koszorúslányokra nyomuló idegen férfiak. Valaki engem is leszólított, de sikerült olyan megvető pillantást vetnem rá, hogy elmenekült és meg is nevettettem az egyik lányt. Yura talán.

- Gondolom van barátod.

- Igen van.

- Nem érzed gáznak, hogy a legjobb barátnőd exe az? Láttam, hogy nézett rád, ne akard letagadni. Sokan figyeltek rá ma este, nem egy koszorúslány vágya volt összejönni vele. A legtöbb barátság ebben a csapatban csak áskálódás. Hyomin aranyos és kedves, sokan akarják pont emiatt bántani. Például ha valahogy közelebb férkőznek hozzá az ex barátja által.

- Nem, nem érzem gáznak, hogy Jonginnal járok. – szólaltam meg hirtelen, mikor kicsit csendben maradt. – Szeretem, és nem azért mert Hyomin pasija volt. És igenis le fogok feküdni vele. – álltam talpra hirtelen, amitől a világ megfordult körülöttem, de reményeim szerint nagyjából egyenesen haladva indultam el kifele. Pontosabban haza.

Így is alig bírtam felkelni hajnalban az ébresztőmre. Muszáj volt próbálnunk még ma is, hiába volt ma az esküvő. Amilyen borzalmas állapotban volt a tánc, nem sok reményem volt rá, hogy ma összekaparom magam másnaposan.

Természetesen Jongin nem érkezett meg időben. Húsz perc telt el, mikor úgy döntöttem feladom, és mikor berobbant az ajtón. Frissebben, mint vártam és kissé lihegve.

- Ne haragudj, nem hallottam az ébresztőm! Kezdjük, utána sok dolgod van. – rakta le táskáját. A lejátszóhoz lépve elindítottam a zenét és odasétáltam elé.

Ha az eddigi próbák katasztrofálisak voltak, erre nem volt szó. Aztán hirtelen elengedett és megállította a zenét. – Mi van veled? – fakadt ki végül.

- Velem? Mi van veled? – néztem rá haragosan.

- Na nem. Nem én rontottam el.

- Talán én léptem végig a saját lábamra?

- Ha nem így volt, csak azért léptem rá, mert rossz helyen volt a lábad. – fonta össze karjait és a tükörnek dőlt, várva válaszomra. Nem volt messze tőlem, csak pár lépésre. Nem tudtam mi az oka annak, hogy nem tudunk összhangban mozogni egy pillanatra sem. Szavakat keresve, tátogva néztem le a földre, majd mértem lassan végig felfele haladva. Tekintetem megakadt egy ponton rajta és saját gondolataimtól elpirulva néztem fel szemébe. Hitetlenkedve dobta le maga mellé karjait, mire azonban mondhattam volna bármit is, amivel javítok helyzetemen, karjai közt voltam.

És mint mikor sokat iszik az ember, a múló percek teljesen kiestek tudatomból. Fogalmam sem volt róla mit keresek a régi balett terem padlóján, ráadásul felső nélkül. Bizonytalanul néztem fel Jonginra.

- Nem hiszem, hogy egy táncteremben akarok veled először…

- Nem hiszem, hogy számítana, hol vagyunk.

- De bárki bejöhet. – sápadtam el a gondolatra.

- Hajnali hat óra van. Kilencig csak végzek. – húzódtak pimasz mosolyra a telt ajkak, amitől nagyot kellett nyelnem. Nem volt hát választásom.

- Azt hittem…

- Mit hittél? – mormolta lágyan, kellemesebb lett volna, ha nem érzem közben a melltartóm engedését, majd hiányát.

- Hogy nem akarsz már… velem lenni.

- Csak veled akarok lenni. És tegnap… istenem, de gyönyörű voltál tegnap. – hangneme zavarba hozott, ugyanis túlzottan őszintének éreztem, így, hogy elrejtsem ezt a zavart, inkább szorosabban bújtam hozzá.

Láttam magunkat a terem tükreiben, se jobbra, se balra nem nézhettem, mert három falat is tükör fedett, bár nehéz volt elhinnem, hogy magunkat látom. Hogy az én lábaim kapaszkodnak Jongin derekába, hogy az én vékony karjaim próbálnak fogást találni a hátán. Hogy komolyan a színház egyik balett termében vagyunk. És ez biztosan nem lehetett az én hangom. És bár nem igazán fogtam fel, mert felfoghatatlan élmény volt, ami velem történt, élveztem és egyre többet akartam belőle. Mindig többet az érzésből, Jonginból, abból, ahogyan Jongint éreztem. Mindig többet, egészen addig a pillanatig, mígnem remegve szorítottam magamhoz lábaimmal, éreztem, ahogy szinte erőtlenül nehezedik rám és pár végtelenül hosszú pillanattal utána, én is képes voltam lassan ellazulni.

- Menjünk haza! – suttogta hajamba legalább fél óra elteltével, miután magára húzott, hogy ne a hideg padlón feküdjek.

- Nem kellene próbálnunk? – halkan kuncogott fel.

- Már nem. Rávilágítottál arra, hogy mi miatt nem tudtunk táncolni. Amiről mindketten megfeledkeztünk.

- Tényleg?

- Mi a salsa alapja? – nem igazán tudtam mit ért a kérdés alatt, de hümmögtem valamit. – Mi az, amit érezned kell?

- … a vágy? – kérdeztem bizonytalanul, reménykedve benne, hogy nem ez a helyes válasz. Azonban Jongin igazat adott nekem. És mivel ezek után táncolni nem maradt fikarcnyi kedvem és energiám sem, valahogy felhúzva magamra ruhám, hagytam, hogy kézen fogjon és bezárva magunk után a termet, hazafele indultunk a lassan egyre forgalmasabb városban. Az órák pedig nyolcat mutattak. Lehetetlen, hogy ennyi ideig ott voltunk. Annyival kevesebbnek tűnt.

De hát kilencig csak végeztünk.