Kérem a virágom!

Napok teltek el, esős napok. Se én, se Taemin, de még Jongin se igen akart sehova mozdulni. Egyébként is túl sok dolog történt pár napja, mindenki igyekezett kiheverni. Főleg én. A rózsa a vázámban kiválóan érezte magát, gyönyörűen kinyílt a napok alatt. Mosolyogva csodáltam a virágot minden alkalommal kicsit, ha rátévedt a tekintetem. Jongint sokat láttam az erkélyen. Olykor elkapta tekintetét, ha azon kaptam, figyel, máskor a korlátra támaszkodva figyelt tovább. Zavarba ejtő volt.

Balga módon, többször megpróbáltam felhívni Hyomint, de nem vette fel, vagy ki volt kapcsolva. Igaziból csak haza akartam menni és elfelejteni mindent. Az is megfordult a fejemben, hogy megszakítok a fiúkkal is minden kapcsolatot. Aztán rájöttem, hogy mindent tudnak rólam ketten összerakva. Jongin a munkámról, Taemin a magánéletemről. Ha el akartam volna tűnni előlük, az arcom is át kellett volna szabatnom.

Egy kevésbé nyomott reggelen arra keltem, hogy felettem négy ponton nyomódik be az ágy, meglepetten pislogtam az arcomba mosolygó Taeminre. Mikor észrevette, hogy felkeltett, ragyogó tekintettel csókolt homlokon.

- Felkelni hétalvó, hét óra van!

- Jesszusom Taemin, te ilyenkor még a tegnapban szoktál lenni. – motyogtam arcába nyomva tenyerem és arrébb toltam. – Hagyj élni!

- Pakolj össze hercegnő és keltsd fel Jongint! Megyek kijelentkezni a hotelból, aztán reggelizünk a városban és hazafele megállunk még valahol, ahova már lassan egy éve megígértem, hogy elviszlek. – mászott le rólam és kisietett az ajtómon.

- Aham, persze. – motyogtam másik oldalamra fordulva, majd elkerekedett a szemem. Hogy én keltsem fel Jongint? Meg van ez húzatva? – Aish, Taemin. – suttogtam felülve és elkeseredetten borzoltam hajamba. Pár percig így ültem, majd erőt véve magamon, kimásztam az ágyból. Taemin kedvéért megteszem.

Alaposan arcot mostam, majd egy copfba fonva hajamat, belebújtam egy farmerbe, egy nyakpántos trikóba és fehér conversem felhúzva felcsatoltam órám és fellendülve a korlátra, átlépni készültem a szomszédos erkélyre.

- Hölgyem! – hallatszott lentről, mire meglepetten pislogtam a lent álló fiúra. – Higgye el, ez nem jó ötlet!

- Hát szerintem se… - sóhajtottam fel, de nem hallhatta.

- Menjen le a korlátról, nem éri meg! Maga egy gyönyörű, fiatal hölgy.

- Ilyen nincs. – sóhajtottam a falnak támasztva a kezem és lepillantottam a srácra. Valamit válaszolnom kellett volna neki.

- Kérem, hölgyem! Ezzel senkinek sem tesz jót. – felsikkantottam, mikor a korlát eltűnt a talpaim alól, riadtan szorítottam össze a szemem, halk nevetés volt a válasz. Óvatosan néztem fel az engem tartó Jonginra, boldogan mosolygott rám.

- Elmondod, hova igyekeztél?

- Taemin azt mondta… ébresszelek fel. – meredtem csupasz mellkasára, majd elpirultam. Óvatosan tette le lábaim a földre, majd végigsimítva derekamon visszasétált a szobába.

- Azzal elkéstél. Már egy ideje fent vagyok. Napok óta csak alszom. Ötkor felkeltem, elmentem futni, azóta csak fekszek és unatkozok. De az öngyilkos show jó volt. – bújt bele egy pólóba és visszasétált hozzám. – Mit akart Taemin?

- Hát… azt mondta kijelentkezik, aztán reggelizünk a városban, utána hazafele még megállunk valahol. – gondolkodtam el, miközben megtámasztotta mellettem a korlátot. Elgondolkozva bólintott.

- És te? Jobban vagy? – csúszott közelebb hozzám. Visszakoztam volna, de ahhoz ismét fel kellett volna másznom a korlátra.

- Ig-… igen. – pirultam el, mosolyogva cirógatta meg arcom. Hirtelen lett sötét a szemeim előtt, mire összerezzentem, Jongin pedig elnevette magát.

- Találd ki, ki vagyok! – hörögte Taemin a fülembe. Felhúzva orrom kaptam el kezét és haraptam bele. Nevetve rántotta el. – Gyere, pakolj össze hercegnő, aztán bedobálunk mindent a kocsiba és megyünk enni. – kapta el derekam és könnyedén átemelt az erkélyen, majd átlendült saját rezidenciájára. Felsóhajtva indultam befele, semmi kedvem nem volt pakolni.

- Bini! – kíváncsian fordultam Jongin fele. – Csinos vagy ebben a felsőben, többet kellene így öltözködnöd. – mosolygott, majd besétált a szobájába. Arcomra tapasztva kezeim menekültem a szoba biztonságába. Utáltam, ha így mosolygott.

- Utálom. – fontam össze karjaim mellkasomon és lehuppantam a táskám mellé.

Végül rászántam magam a pakolásra, szépen belehajtogattam mindent a táskámba, majd az összes ruha tetejére helyeztem az elefántot. Alaposan eltelt az idő a pakolgatással, Taemin kopogása zökkentett ki.

- Gyerünk Bini, csak rád várunk!

- Jó jó! – kiáltottam vissza, majd még egyszer körbesiettem a lakásban, nehogy itt hagyjak valamit. Farzsebembe csúsztattam telefonom, vállamra dobtam a táskát és ujjaim közé kapva a rózsámat, felkaptam a beléptető kártyám és kisiettem az ajtón. A két fiú már tényleg a folyosón várt. – Mehetünk! – mosolyogtam Taeminre, vígan indult meg a csapat élén, Jongin pedig sorzáróként.

Alig indultunk el a parkoló fele, eltűnt a táska súlya vállaimról és egy angyali mosolyt is kaptam mellé a fiútól, zavartan néztem félre. Most mi ez? Tudom cipelni a cuccom, nem vagyok ilyen lány. De visszaszólni nem mertem, hogy azonnal adja ide a táskám. Se erőszakot alkalmazni. A táskám elvétele után pedig csak pár perc telt el, mikor ujjak siklottak végig tenyeremen és fonódtak össze az enyémekkel. Elpirulva meredtem kezünkre. Észre se vettem, mikor nyomta ajkait homlokomnak, csak arra lettem figyelmes, hogy testem fokozza a hő kibocsátást. Taemin mosolyogva lökött meg vállával, mire segítségért lestem rá, de csak kacsintott egyet és sétált tovább. – És… és hol akarsz megállni hazafele? – kerestem mihamarabb beszélgető témát, hátha az eltereli gondolataimat Jonginról.

- Meglepetés. – vigyorodott el.

- Nekem is? – hallottam meg fejem felett a másik fiú mély hangját.

- Neked is, mert nem bírnád ki és elmondanád neki.

- És milyen típusú meglepetés?

- Tárgyi, vagy esetleg meg lehet enni?

- Hogy mindig csak a hasadra...

- Kicsi, vagy nagy?

- Mozgatható?

- Ismerem?

- Hallhattunk róla?

- Szeretem?

- Szórakoztató?

- Hé! Mikor volt olyan, hogy nem szórakoztatok jól velem? De álljatok le, úgysem mondom el! Titkot tartani sajnos jól tudok. Ne nézz így Bini, tudod, hogy nem hat, ha azt mondtam meglepi lesz! – haragosan rúgtam bokán, mire mindkét fiú felnevetett.

- Utálom a meglepetéseket. – duzzogtam, de Jongin kezét nem tudtam elengedni, hogy összefonjam karjaim és ahhoz túl zavarban voltam, hogy tüntetőleg elforduljak Taemintől a másik fiú felé.

- Jól van pukkancs, add a beléptető kártyád, itt a kocsi kulcs, sietek vissza és megyünk enni. – fintorogva nyújtottam át a kártyát és vettem el a kulcsot, majd kinyitva a méregdrága kocsit, beraktuk a három táskát hátra, Jongin pedig zsebre vágta a kulcsot, mire csak pislogtam.

- Úgyis nekem kell majd vezetnem, nappal nem hajlandó a forgalom miatt. Te is tudod. – mosolyodott el, majd előre hajolt és oldalt tartotta arcát. – Kérem a virágom!

- Mi?

- A rózsa. Tőlem kaptad, nem? Tehát az enyém. – csak meglepve pislogtam, majd füle mögé raktam a virágot. – Sejtettem, hogy puszi nem jár hozzá. Pedig mikor megcsókoltalak sípcsonton rúgtál, utána rám csapta az ajtót, mikor kiöntöttem a szívem… - szemem forgatva nyomtam puszit arcára, mire elvigyorodva egyenesedett fel, én pedig próbáltam elfelejteni parfümje illatát.

- Nem ér kizsarolni… - morogtam elfordulva, de elkapta kezem és ismét összefonva ujjainkat indult az integető Taemin fele.

- Pedig ha nem kapok, azt fogom tenni. – mosolygott rám. – És ha kell, direkt hozom magam ilyen helyzetbe, csak hogy legalább ennyit kapjak. Apropó a vágás a kezemen… azért van, mert láttalak téged meg Taemint. – elvörösödve néztem fel rá.

- Az… az csak…

- Szerintem jár érte legalább egy csók.

- Álmodozz csak! – meredtem előre, mire elnevette magát és hüvelykujjával megcirógatta kézfejem.

- Mit akarunk reggelizni? – mosolygott Taemin, mikor mellé értünk. – Én a gofrira szavazok egy jó kávéval.

- Nekem tetszik. – biccentett Jongin és én is bólogattam hozzá. Kicsivel már oldottabb hangulatban indultunk be az egészen álmos városba. A sok vihar után köd ült még az érezhetően hideg tenger felett. Álmodozva nézelődtem, miközben hagytam, hogy Jongin vezetgessen az éhesen törtető Taemin nyomában. – Vigyázz, lépcső! – kuncogott fel a fiú, mikor meglepetten pislogtam a kávézó bejáratában.

- Mikor értünk ide? – néztem körbe. Elnevette magát és előre engedve az ajtóban, mellém ült le a boxban. Az ablakból pont a tengerre lehetett látni, így szinte az üvegre tapadtam. A fiúk nevetése zökkentett ki. – Nem vicces. – biggyesztettem le ajkam. – Olyan varázslatos, nézd meg a naptól színes felhőket!

- Hol?

- Ott.

- Hol? – későn vettem észre a csapdát, Jongin teljesen a hátamhoz simulva fektette állát a vállamra és figyelte, amit én már vagy húsz perce. Taemin csak mosolyogva figyelt minket, de nem mentett volna ki. Az minden bizonnyal nem lett volna vicces. Nekem azonban Jongin közelsége egyszerre volt kényelmetlen, zavarba ejtő, a lehető legkellemesebb és robbant ki tőle a szívem a mellkasomból, mégsem kívántam a hátam közepére sem. – Egyébként tényleg nagyon szép. – mormolta ajkait az arcomhoz szorítva, mire csak kistányér méretű szemekkel meredtem magunkra az ablak tükröződésében.

Hogy tud ennyitől így verdesni a szívem?

***

- Mit hozhatok önöknek? – zökkentett ki a felhők és Bini tükörképének figyeléséből a pincérnő hangja, kissé álmosnak festett még, nem is volt nagy nyüzsgés még a kávézóban.

- Három belga gofrit, egyet hab nélkül eperrel és három kávét, kettőt három cukorral fél tejjel egyet feketén, üresen. – sorolta szemrebbenés nélkül Taemin, mire csak pislogtam párat.

- Azonnal hozom. Készpénzzel, vagy kártyával fizetnek?

- Kártyával.

- Akkor kérem, fáradjon a pulthoz!

- Természetesen. – mosolygott Taemin vidáman, és már ott sem volt.

- Az egy dolog, hogy tudja, én hogy szeretem, de te sosem szoktál velünk reggelizni. – pislogtam Binire.

- Elég sokat lóg a nyakamon vasárnaponként. – mosolyodott el halványan. – Ami nem nagy hátrány, elvégre láttad anya mennyi ételt csomagol három embernek. Egynek is pont annyit szokott. Általában ő eszi meg, amit szombat esténként elhozok.

- Akkor anyukádhoz mentél szombat este… - gondolkodtam el a buszos eseten.

- Hogyan? – pislogott kerek szemekkel, mire felkuncogtam.

- Az egyik fellépés után ugyanazzal a busszal mentél haza, mint én. És mivel mindig gyalog jártál haza, nem értettem miért, ha busszal is mehetnél. De ezek szerint nem arra laksz. – egy ideig gondolkozott, majd ma először rám mosolyogva megrázta fejét.

- Kicsit csendesebb környéken lakom. – pillantott fel a lehuppanó Taeminre, barátunk alig ült le, a reggeli is megérkezett. A hab és cukormentes Bininek, a többi nekünk. Csendben telt a reggeli, úgy festett mind elég éhesek vagyunk ahhoz, hogy ne akarjuk beszélgetéssel kitölteni, most nem bántam, csak örültem, hogy ehetek.

Bini haragosan bámult utolsó gofrijára, mikor mi már rég végeztünk. – Nem fér be. – jelentette ki panaszosan.

- Megnyerted, még mindig allergiás vagyok az eperre. – mosolyodott el Taemin kávéjába kortyolva, é pedig vállat vonva cseréltem ki a tányérjainkat és mire megitták a kávéjukat, eltüntettem Bini maradékát. – Mehetünk? – mosolygott Taemin vígan. – Vár a meglepetés. – Eubin haragosan öltött rá nyelvet, én pedig csak jót mosolyogtam, de nem engedtem ki az értetlenül rám pislogó lányt, csak miután megint én lehettem az, aki megszabadítja a felesleges maszattól, mire a földet kezdte vizsgálni.

- Ha nem akarod, hogy ilyeneket csináljak, ne légy maszatos. – kuncogtam fel halkan, tartva neki az ajtót és megfogva kezét indultam vissza a parkolóba.

- Nem maszatosnak lenni nem úgy megy. De használhatnál szalvétát is. Mint a rendes emberek. – felkuncogtam szavai hallatán.

A visszaút, tele hassal, sokkal kellemesebb volt, mint a városba befele vezető. Taeminnek be nem állt a szája, de szívesen hallgattam, ahogy végre megnyílik előttünk. Ideje volt ezután a pár rideg év után. Lelkesen mesélt szinte bármiről, úgy festett minden eddigi utazását most tervezi elmesélni.

Alig nyitottam ki a kocsit a parkolóban, a tulajdonosa benyúlt a hátsó ülésekre, jól sejtettem, én vezethetek. De nem hagytam ki, hogy kinyissam Bininek az ajtót, mire csak pislogott rám nagyokat. – Megy egyedül is. – huppant be és mielőtt becsukhattam volna, becsapta az ajtót. Vidáman nevetve kerültem meg a kocsit és ültem be mellé.

- Valami különleges úti cél? – lestem Taeminre, miután elfordítottam a slusszkulcsot.

- Csak hazafele. Szólok, mikor kell másfele menni. – mosolygott, én pedig az engem figyelő Binire lestem.

- Valami gond van?

- Csak… nem hittem, hogy van jogsid. – rázta meg fejét és szerezve a tiltakozó Taemintől egy párnát, az ablaknak döntve a fejét bámult kifele.

Ahogy felkanyarodtam az autópályára, lassan elcsöndesedett az utastér, Bini aludt el elsőnek, Taemin pedig a lábaira terített egy plédet, majd nem sokkal utána ő is elaludt. Néha elmosolyodva néztem az édes Binire, úgysem volt nagy forgalom, inkább az ellenkező irányba haladtak sokan.

Ebben a csendben szólalt meg a mobilom zsebemben. Fülembe csúsztatva a fülesem, halkan szóltam bele a kis mikrofonba a zsinóron.

- Jongin? Én vagyok… - Hyomin óvatos hangjára elszorult a torkom. – Csak…

- Talán nem kellene most beszélgetnünk. Taemin és Bini is alszik.

- Tudom… nem vették fel, azért hívtalak téged. – mélyet sóhajtottam.

- Mit szeretnél még, Hyomin?

- Tudni szerettem volna… hogy Bini jól van-e.

- Nem tudom mit mondtál neki… de az biztos, hogy lányt még nem láttam ennyire összetöröttnek. Szóval talán meg se érdemled, hogy megmondjam, hogy van.

- Kérlek, Jongin! Keresett, de nem mertem akkor felvenni. Úgy aggódom érte.

- Akármi is történt, ő is aggódik érted. – sóhajtottam fel. – De szerintem egy ideig még ne keresd. És engem se. – hallottam, hogy bele akar kezdeni még valamibe, de félbeszakítottam. – Nem tudom, mi történik a háttérben, ugyanis a barátnőd még mindig neked akarja a legjobbat és kijelentette, hogy igenis el foglak venni… de ha hazaértünk kiköltözök tőled. Ha te akarod is, eszem ágában sincs már elvenni téged, Lee Hyomin. – zártam le a témát és megszakítottam a hívást. Felsóhajtva koncentráltam ismét az útra, tekintetem pedig akaratlan is az alvó Binire tévedt. Megnyugtatott, hogy ilyen nyugalomban itt van mellettem.

Tekintetem a visszapillantóban találkozott Taeminével, csak biccentett nekem.

- Hidd el, helyesen döntöttél. Bár én sem tudom, mi van a húgommal, nekem sokkal könnyebb úgy, ha Binit hajkurászod. – elmosolyodtam szóhasználata hallatán, bár tényleg ez volt a legjobb kifejezés a helyzetünkre.

- Életem végéig el tudnám „hajkurászni” ha mindig ilyen aranyosan fog reagálni. Bár nem bánnám, ha a következő csók alkalmával nem akarná eltörni a sípcsontom. – halkan nevette el magát és a középső ülésre húzódva Binire is vetett egy pillantást.

- Mit akart Hyomin?

- Tudni, hogy rendben van-e. – láttam a fintort az arcán. – Te tudod mi történt?

- Végighallgattam, de nem tűnt bölcsnek Bini nyakán lógni akkor, így nem tettem semmit, csak miután kitoloncolt téged is a szobából.

- Inkább nem akarom tudni. Bár fogalmam sincs, tudnék-e ennél is jobban haragudni a húgodra. – ráztam meg fejem, megfeszülő állkapoccsal.

- Ne húzd fel magad! Vedd úgy, hogy lelökött a Binihez vezető lépcsőn akarata ellenére. – borzolt hajamba, ezeken a szavakon muszáj volt elmosolyodnom.  – És még valami, mielőtt megint elalszom. – motyogta egy ásítást elnyomva. – Ezt most nem cseszheted el Kim Jongin, mert esküszöm, eltöröm az orrod. – nyomott feje alá párnát és én ismét magamra maradtam a volán mögött. Nem bántam. Tovább gyönyörködhettem az alvó Biniben és elveszhettem gondolataimban. Fogalmam sem volt, hogyan fogok közelebb kerülni hozzá, de elhatároztam, Taemin figyelmeztetése ellenére csak önmagamat fogom adni.