Azt hittem

- Azt hittem, még mindig azt szeretnéd, ha találkoznék a barátoddal. – nézett rám fel Bini a filmből. A fellépés előtti utolsó nyugalmas este volt, próbáltuk kiélvezni mielőtt holnap késő este érnénk haza.

- Nos… Yooa lány. És azt hiszem félreértette a legutóbbi találkozásunkat, mikor megharagudtál rám. – sóhajtottam fel, próbáltam nem arra gondolni, ami történt. Eseménydús hét állt azóta mögöttünk, nem is volt alkalmam találkozni vele azóta, főleg mert szerettem volna minél többet segíteni Bininek az esküvő szervezésével. Aminek az lett az eredménye, hogy sokan azt hitték én vagyok a vőlegény és sokan gratuláltak is, belefojtva az apró lányba a szót hosszú percekre. Mostanra úgy éreztem, megbocsátotta nekem azt az estét és minden megint rendben van. Minden, kivéve egy dolgot. Amivel hála nekem, rosszabbul álltunk, mint az elején.

- Értem. – sóhajtott fel végül. Nem bírtam ezt a gondterhelt, fáradt hangnemet, amit mostanában hallottam tőle. Mert tudtam, hogy nekem is szól, nem csak a sok munkájának. Helyre kellett hoznom még néhány dolgot. – Ideje lesz lefeküdni, a holnap hosszú lesz.

- Igen… - motyogtam utána totyogva a hálóba és bebújva mellé óvatosan magamhoz öleltem, mikor elhelyezkedett. – Jó éjt Tündérke! – suttogtam vállára viszonzást nem várva és egy szomorú sóhajjal lehunytam a szemem. Haragudott rám megint.

A reggel pedig túl hamar jött el. Mikor megszólalt az ébresztő, Bini már nem volt az ágyban. Kinyomva telefonját csoszogtam a konyhába, a laptopja előtt ült egy félig megivott kávéval. Azt hittem ült, de közelebb érve hamar kiderült, hogy alszik. A kávé pedig hideg volt már. – Jaj kincsem… - sóhajtottam gondterhelten és felnyalábolva a kis testet, a kanapéra fektettem, majd ráterítettem egy pokrócot. Ideje volt reggelit csinálni, friss kávét főzni.

- Jongin? – alig telt el fél csendes óra, mikor meghallottam az álmos hangot, lágy mosollyal néztem rá hátra.

- Jó reggelt!

- Szombat van.

- Így van.

- Ma van a fellépés.

- Tudom.

- Jézusom, hány óra van? – pattant fel azonnal, megbántottan fordultam vissza befejezni a reggelit, nem törődve matatásával. – Mit csinálsz? – hallatszott végül a bizonytalan hang mögülem.

- Reggelit…

- Jó, de mit? – próbált beszélgetést kezdeményezni újra, finoman végigsimítva hátamon. Nem ölelt meg… Csak csendesen az asztalra tettem a két tányért és a kávéját, majd letelepedtem. Furcsállva pislogott párat, mielőtt leült volna velem szemben.

Nem volt sok időnk ma egymásra. A gyors reggeli után sietnie kellett mindkettőnknek az öltözéssel, kicsit eltelt az idő, amíg hagytam őt aludni. Így rohanni kellett, hogy elérjük a buszt, onnan nagyjából egyenesben voltunk a színházig.

Próbák, várakozás, próbák, smink, öltözködés, mire észbe kaptam, jelmezben vártuk a jeleneteinket. Tudtam, hogy Yooa is itt van ma este, írt, hogy eljön, és hogy szeretne beszélni velem. Nem vártam a darab végét, ha csak emiatt is. Azonban az időt nem állíthattam meg és a meghajlást követően elsötétedett a színpad, a függöny súlyos, de szinte hangtalan ért össze, mi pedig tömegesen tartottunk az öltözőkbe.

A falnak dőlve pedig Bini várt rám kint. Először nem örültem neki egy ideje.

- Azt hittem már Hyominékkal vagy. – néztem szemébe bizonytalanul.

- Gondoltam megvárlak, ha már egy fele tartunk. – mosolyodott el bizonytalanul, óvatosan simítottam végig ujjaimmal tenyerét, nem tudva mit reagál rá, azonban a bizonytalan mosolyba több boldogság költözött, ahogy összefonódtak ujjaink. Együtt indultunk hát le. Yooa pedig a bejáratnál várt minket, végigmért, félősen mosolyodott el, majd tekintete megakadt Binin. Bizalmatlanság, kíváncsiság és szomorúság jelent meg mindkét lány arcán.

- Én… nagyon szép előadás volt. – szólalt meg végül Yooa halkan. – Csak el akartam búcsúzni, nem hiszem, hogy találkoznánk már, elvégre neked most az esküvőre kell készülnöd.

- Igen, már csak három nap van addig. – bólintottam párat.

- Köszönöm, hogy szántál rám időt. Élveztem. – hajtott fejet, majd el is sietett. Éreztem magamon Bini pillantásait, de csak idegesen rámosolyogva az apró lányra, hazafele indultam.

Néma csendben vártuk a buszt, ami elvitt minket a megfelelő negyedbe a ház elé, fent pedig az otthonosság mellé félelem társult. Órák óta néma csendben volt lassan.

- Pihenjünk, holnaptól Hyomin táncát kell gyakorolnunk!

- Találtál már termet?

- Igen, tudtak adni egy régi, használaton kívüli termecskét a legfelső emeleten.

- Ez érdekesen hangzik. – mentem utána a hálószobába, csak beborult az ágyba és motyogott valami értelmetlent. Most ébredtem rá, némasága a fáradtságnak szólt, óvatosan vettem le róla a felesleges ruhadarabokat és alaposan betakartam a kis testet, mielőtt mellé bújtam volna. – Szeretlek. – suttogtam hajába és lehunytam a szemem.

Reggel pedig az ébresztő keltett, jelezve, mi ma próbálni fogunk. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni Bini csendességét, de a színházban már nem voltam rá képes. Ha létezett az a bizonyos közös hang, ma mi nem hogy nem találtuk, de teljesen rossz irányban kerestük. A hideg-meleg játékban az éteri hidegen túl járhattunk, amikor már csípősen forró a fagy. A csalódottság pedig kiült Bini édes kis arcára és nem tudtam mit tenni, hiába igyekeztem letörölni onnan, nem ment a közösen táncolás.

Másnap pedig folytatódott a csetlés-botlás, egészen addig, míg ki nem jelentett, hogy feladja. – Mióta adod fel ilyen könnyen? – ültem mellé a kissé kopott tükörhöz. Szomorkásan nézett fel rám. – Nem a tánc a baj, ugye?

- Én… már nem vágysz rám, igaz?

- Mi? – esett le állam és hitetlenkedő nevetésbe kezdtem.

- Láttam azt a lányt. Hogy hogyan nézett rád, odáig volt érted. És neki bizonyára nincsenek gondjai, mint nekem.

- Ő volt az első szerelmem. – bólogattam párat. – De mikor most találkoztunk, csak arra vágytam, hogy elmondhassam neki, elnyertem annak a lánynak a szívét, akiért középiskola alatt törtem magam. – bizonytalan szemekkel nézett fel rám. – Te… akarsz még velem lenni?

- Igen, nagyon.

- És… úgy is? – nehéz volt kimondani, de tudni akartam. – Mármint van ez a le…

- Istenem Jongin, ki ne mond! – tört ki hirtelen, haragosan. – Nincs semmilyen leszbikus dolog. Soha nem vonzódtam a nőkhöz, mindig a férfiak érdekeltek. És nincs férfiiszonyom, csak zavarban vagyok. Rettentő zavarban vagyok, mert nem tudod azt, amit mindenki más tud már.

- Mit tud mindenki más? – pislogtam rá meglepetten, kíváncsian és némi félelemmel.

- Az első alkalom… mikor lefeküdtem valakivel, nem úgy sikerült, ahogyan azt egy lány tervezni szokta. Ő sokat ivott, én pedig féltem őt bántani, hát hagytam magam. Természetesen másnap bocsánatot kért, de nem tudhatta meg senki, ő pedig borzasztóan hazudott másnaposan. Így lettem évekre leszbikus. Hallgattam évekig a gúnyos megjegyzéseid, a viccesnek szánt kérdéseket arról, van-e barátnőm és vártam, hátha egy nap megjelenik végre egy srác és lerázhatom ezt az egészet magamról.

- De Taemin nem hagyta.

- Mi? – pislogott most ő meglepetten.

- Mindig ott volt veled, ha kimozdultál velünk valahova. Mert ha Taemin nem jött, általában te sem jöttél velünk. Amit… azt hiszem most már értek. – sütöttem le szemem ajkam beharapva.

- Taemin túl sok minden eltolt az életemben. Mégis szeretem, nem értem. – hajtotta hátra a fejét és lehunyta szemeit.

- Túl sok mindent… - kaptam fel fejemet – ő volt az, igaz? – lassan nézett rám, majd bólintott egy aprót. – El kell mennem. – ugrottam talpra szinte azonnal. – Ma este van a legénybúcsú… holnap reggel, hajnalban találkozunk itt a próbán! – kaptam fel a cuccom és faképnél hagytam az értetlen Binit.

Soha nem zuhanyoztam olyan gyorsan, mint ma és miután összekészültem mindennel, elindultam a többiekhez. Nem hittem, hogy valaha féltékeny leszek Taeminre. De az voltam, nagyon jól tudtam. Mosolyogva nyitott ajtót, mikor meglátott, én meg egyszerűen képen töröltem. Hyomin felsikított a látványon, miközben egy fülbevalót próbált berakni, Sehun pedig értetlenül pislogott. Taemin az orrát fogva mért végig, majd mély sóhaj szakadt fel belőle, ami elég fájdalmas volt, tehát egy része az orrának szólhatott.

- Szóval elmondta neked. – gyalogolt be a nappaliba.

- Honnan tudod, hogy azért ütöttelek meg?

- Mert ezen kívül nincs okod haragudni rám. Tulajdonképpen ezért sincsen.

- Hogy ne lenne?! Mindig odáig voltam érte, ha más nem is, te nagyon jól tudtad. És... képes... képes  voltál. Hogy voltál képes?!

- Miért haragszol rá? – kíváncsiskodott Sehun.

- Mert én lefeküdtem a középiskolai szerelmével, ő meg nem. – elégedetlen mordulással jeleztem nemtetszésem hangneme iránt, de csak elővett egy jégzselés tasakot és konyharuhába csomagolva orrára nyomta. - Egy valamit mondj meg nekem! Próbálkoztál te  valaha igazán nála?

- Mi van?

 - Úgy értem, hogy nekem sikerült. Akkor mi az a tényező, ami miatt nem tudtál lefeküdni vele úgy, hogy jártok és vele élsz.

- Az a tényező, amit keresel az az, hogy Jongin rendes és nem iszik… csak néha. – Hyomin haragos hangjára hátrafordultam. Taemin csak megforgatta a szemét.

- Ne legyél álszent, két év alatt hall ezt, azt az ember. – mutatott hol rám, hol Hyominra, mire mindketten elfintorodtunk. – Meg mondom mi volt az oka annak, hogy nem ment. Hyomin.

- Na ne szórakozz velem! Hogy lehetnék én az oka?

- Úgy, hogy domináns vagy. Az alfahím meg hozzászokott, hogy a nő irányítja, így fogalma sincsen, mihez kezdjen Binivel szemben. Egyszerűen csak bénázik és most Binire meg rám kenné a dolgot, mondván, ez a kis „baleset” Eubin bizonytalanságának az oka.

- Ha nem ez, akkor mi? – fontam össze karjaim mellkasomon.

- Te komolyan nem látod, hogy néz rád, mióta nyaralni voltunk? – kettő pislogással fejeztem ki értetlenségem. – Te méretes barom… azért ilyen mert oda, meg vissza van érted. Ha előttem elpirult az azért volt, mert haragudott. Ellenben mióta veled van, és elpirulni látom, hozzájárul a szemlesütés, ajak harapdálás, haj mögé bújás, te meg annyit szerencsétlenkedsz, hogy lassan ő lesz az, aki más pasi után néz majd. – továbbra is sötéten meredtem magam elé, de a fejmosás és a Taemin szájából ritkán felhangzó élesebb kifejezések őket támasztották alá. – Csak legyél határozottabb öcsi, nem kell más annak a lánynak. – borzolt végül hajamba, miközben visszavitte a konyhába a zselét, sóhajtva nyúltam el egy fotelban.

***

Miután Jongin csak úgy elvágtázott, nem fogtam vissza azokat a kikívánkozó krokodilkönnyeket. Mikor utoljára sírtam, ő volt az, aki odajött hozzám, hogy megvigasztaljon. Pedig ő volt mindennek a kiváltó oka. Akkor csókolt meg először. Az emlékre még csendes kis sírdogálásom közben is elmosolyodtam. Reménykedtem benne, hogy nem fog haragudni Taemin miatt, de úgy festett, ebben tévedtem. Sőt, talán így lesz vége ennek az egésznek.

Lassan kapartam össze magam és vonszoltam haza testem, megannyi csalódás ért mostanában, reméltem, ma este nem fog már. És elhatároztam, bár eddig nem állt szándékomban, hogy ma Hyominnal iszok. Ő most boldog, nem fogom elrontani a saját, kifejezetten nem érett nyomorommal.

Szerencsére Jongin már nem volt otthon, mert arcom katasztrofális állapotban volt a fáradtság, a tánc miatti csalódottság és a sírás miatt. A könnyek nem csak Jonginnak szóltak, mostanában annyi nehéz dolog állt szembe velem. A kőgazdag koszorúslány gárda, a régmúlt modell barátnője, láttam már őt magazinokban, hallottam Hyomint panaszkodni róla, most már értettem miért.

Csengetés zavart meg a lepakolásban, az ajtóban pedig Ten vidámkodott, de a mosoly az arcára fagyott, mikor meglátott.

- Húha ifjú hölgy. Így akarsz leánybúcsúra menni? Mi lesz a téma, zombiapokalipszis? – megrándult szám sarka felfele.

- Csak most értem haza.

- Még jó, hogy időben jöttem. Irány a fürdőszoba és ki ne gyere, míg nincs megszáradva a hajad! – fogta meg vállam és beljebb tuszkolt a lakásba. – Ez a háló? Helyes, keresek neked ruhát.

- Ten, én nem hiszem, hogy…

- Láthatóan segítségre szorulsz és mivel sehol nincs a másik feled, teszem azt ez a letargia oka. Mars fürdeni! – lökött be a fürdőbe és rám csukta az ajtót. Egy ideig hitetlenkedve bámultam magam elé, majd ötlet híján szót fogadtam Tennek és alaposan lezuhanyoztam.

Hajam hosszas szárítása végén már este hat volt, aggódtam, hogy fogok hétre Hyominhoz érni. Kint viszont az ismerős mosoly és egy megnyugtatóan vidám szempár fogadott. Halványkék, nagyon átlátszó selyeminget nyomott a kezembe vakítóan fehér, nagyon szűk miniszoknyával.

- Ezeket tuti nem hordtam még.

- Hiba. – ingatta a fejét, kezembe adva egy fehér, szoknya alá való kis nadrággal. – Tessék öltözni, valamit kezdeni az arcoddal, meg a hajaddal, cipő az ajtóban, én pedig elmentem. És nem Hyomin hívott fel, hogy jöjjek át segíteni. – kacsintott rám, majd elsietett, mielőtt szóhoz jutottam volna. Ezek összeesküdtek ellenem. Hyomin kedvéért szót fogadtam Tennek és felvettem, amit talált nekem. Kivasaltam a fekete zuhatagot és megállapítottam, ráférne egy alapos vágás, majd összefogtam tetejét, hogy ne zavarjon annyira. Viszont olyan régen sminkeltem, hogy rekord hosszúságú ideig tartott két egyforma tusvonalat rajzolnom szemeimre, a szájfényem pedig sehol sem találtam. Kénytelen voltam másikat használni.

A fehér tűsarkú tényleg az ajtóban várt, és miután becsatoltam bokámon a pántját, megnéztem magam a tükörben. Nem is volt rossz. Táskámba rejtettem kulcsaim, ujjaim puhát érintettek benne, egy kis, mágneses talpú elefánt volt, szívvel tappancsai között. Bánatosan mosolyodtam el. Hátsó patájáról egy ismerős karlánc lógott le, úgy döntöttem felcsatolom, majd sietősen indultam el Hyominékhoz.

Barátnőm ezer wattos mosollyal nyitott ajtót, majd invitált be, a nappaliban már nagy hangzavar volt. Tudtam, a két csapat együtt indul majd hétkor, vagyis alig két perc múlva.

- Mindenki kész lányok? – robogott be Hyomin lelkesen a nappaliba – Mert akkor indulhatunk. – mindenki felénk pillantott, a lányok pedig lassan felálltak mind. Megpillantottam Jongint a szoba másik felében, Taemin mellett álldogált, és ahogyan én őt, ő is észrevett engem. Kíváncsian mért végig, majd előrébb billent feje, azonban attól, ahogy a fekete tincsek alól újból végigmért, szívem sebesen dobogott a torkomban. – Gyerünk, mielőtt felgyullad a szoba! – suttogta Hyomin a fülembe, megijesztett, de sietősen követtem kifelé.

Hangos beszélgetéssel haladt a kis csapat végig a városon, egészen a klubig, ahol az estét akarták tölteni. Sznob hely volt, ismertem, de nem tiltakozhattam ellene ma este, csak bementem velük.

Az este pedig a szokásos volt, amit ilyenkor várt az ember. Ivás, táncolás, vihogás, a koszorúslányokra nyomuló idegen férfiak. Valaki engem is leszólított, de sikerült olyan megvető pillantást vetnem rá, hogy elmenekült és meg is nevettettem az egyik lányt. Yura talán.

- Gondolom van barátod.

- Igen van.

- Nem érzed gáznak, hogy a legjobb barátnőd exe az? Láttam, hogy nézett rád, ne akard letagadni. Sokan figyeltek rá ma este, nem egy koszorúslány vágya volt összejönni vele. A legtöbb barátság ebben a csapatban csak áskálódás. Hyomin aranyos és kedves, sokan akarják pont emiatt bántani. Például ha valahogy közelebb férkőznek hozzá az ex barátja által.

- Nem, nem érzem gáznak, hogy Jonginnal járok. – szólaltam meg hirtelen, mikor kicsit csendben maradt. – Szeretem, és nem azért mert Hyomin pasija volt. És igenis le fogok feküdni vele. – álltam talpra hirtelen, amitől a világ megfordult körülöttem, de reményeim szerint nagyjából egyenesen haladva indultam el kifele. Pontosabban haza.

Így is alig bírtam felkelni hajnalban az ébresztőmre. Muszáj volt próbálnunk még ma is, hiába volt ma az esküvő. Amilyen borzalmas állapotban volt a tánc, nem sok reményem volt rá, hogy ma összekaparom magam másnaposan.

Természetesen Jongin nem érkezett meg időben. Húsz perc telt el, mikor úgy döntöttem feladom, és mikor berobbant az ajtón. Frissebben, mint vártam és kissé lihegve.

- Ne haragudj, nem hallottam az ébresztőm! Kezdjük, utána sok dolgod van. – rakta le táskáját. A lejátszóhoz lépve elindítottam a zenét és odasétáltam elé.

Ha az eddigi próbák katasztrofálisak voltak, erre nem volt szó. Aztán hirtelen elengedett és megállította a zenét. – Mi van veled? – fakadt ki végül.

- Velem? Mi van veled? – néztem rá haragosan.

- Na nem. Nem én rontottam el.

- Talán én léptem végig a saját lábamra?

- Ha nem így volt, csak azért léptem rá, mert rossz helyen volt a lábad. – fonta össze karjait és a tükörnek dőlt, várva válaszomra. Nem volt messze tőlem, csak pár lépésre. Nem tudtam mi az oka annak, hogy nem tudunk összhangban mozogni egy pillanatra sem. Szavakat keresve, tátogva néztem le a földre, majd mértem lassan végig felfele haladva. Tekintetem megakadt egy ponton rajta és saját gondolataimtól elpirulva néztem fel szemébe. Hitetlenkedve dobta le maga mellé karjait, mire azonban mondhattam volna bármit is, amivel javítok helyzetemen, karjai közt voltam.

És mint mikor sokat iszik az ember, a múló percek teljesen kiestek tudatomból. Fogalmam sem volt róla mit keresek a régi balett terem padlóján, ráadásul felső nélkül. Bizonytalanul néztem fel Jonginra.

- Nem hiszem, hogy egy táncteremben akarok veled először…

- Nem hiszem, hogy számítana, hol vagyunk.

- De bárki bejöhet. – sápadtam el a gondolatra.

- Hajnali hat óra van. Kilencig csak végzek. – húzódtak pimasz mosolyra a telt ajkak, amitől nagyot kellett nyelnem. Nem volt hát választásom.

- Azt hittem…

- Mit hittél? – mormolta lágyan, kellemesebb lett volna, ha nem érzem közben a melltartóm engedését, majd hiányát.

- Hogy nem akarsz már… velem lenni.

- Csak veled akarok lenni. És tegnap… istenem, de gyönyörű voltál tegnap. – hangneme zavarba hozott, ugyanis túlzottan őszintének éreztem, így, hogy elrejtsem ezt a zavart, inkább szorosabban bújtam hozzá.

Láttam magunkat a terem tükreiben, se jobbra, se balra nem nézhettem, mert három falat is tükör fedett, bár nehéz volt elhinnem, hogy magunkat látom. Hogy az én lábaim kapaszkodnak Jongin derekába, hogy az én vékony karjaim próbálnak fogást találni a hátán. Hogy komolyan a színház egyik balett termében vagyunk. És ez biztosan nem lehetett az én hangom. És bár nem igazán fogtam fel, mert felfoghatatlan élmény volt, ami velem történt, élveztem és egyre többet akartam belőle. Mindig többet az érzésből, Jonginból, abból, ahogyan Jongint éreztem. Mindig többet, egészen addig a pillanatig, mígnem remegve szorítottam magamhoz lábaimmal, éreztem, ahogy szinte erőtlenül nehezedik rám és pár végtelenül hosszú pillanattal utána, én is képes voltam lassan ellazulni.

- Menjünk haza! – suttogta hajamba legalább fél óra elteltével, miután magára húzott, hogy ne a hideg padlón feküdjek.

- Nem kellene próbálnunk? – halkan kuncogott fel.

- Már nem. Rávilágítottál arra, hogy mi miatt nem tudtunk táncolni. Amiről mindketten megfeledkeztünk.

- Tényleg?

- Mi a salsa alapja? – nem igazán tudtam mit ért a kérdés alatt, de hümmögtem valamit. – Mi az, amit érezned kell?

- … a vágy? – kérdeztem bizonytalanul, reménykedve benne, hogy nem ez a helyes válasz. Azonban Jongin igazat adott nekem. És mivel ezek után táncolni nem maradt fikarcnyi kedvem és energiám sem, valahogy felhúzva magamra ruhám, hagytam, hogy kézen fogjon és bezárva magunk után a termet, hazafele indultunk a lassan egyre forgalmasabb városban. Az órák pedig nyolcat mutattak. Lehetetlen, hogy ennyi ideig ott voltunk. Annyival kevesebbnek tűnt.

De hát kilencig csak végeztünk.

Szervezőbizottság

Az a fél hét, amely hátra volt a Yooaval való találkozásig, pillanatok alatt telt el. Vasárnap még Binit próbáltam rábírni a semmittevésre, hétfőn próbára rohantunk és szerdán este pedig egy teaházban ültem, barátnőmre várva. Úgy döntöttem elő alkalommal nem hozom el Binit, hogy Yooanak is beszámolhassak mindenről, beszélgessünk egy jót, amikor nem érzi magát senki sem kizárva.

Hamarosan pedig felbukkant egy vörösbarna hajkorona és az ismerős, mosolygó, babás arc. Úgy festett ő nem ismert meg engem, úgy kellett elé állnom, hogy elveszett bolyongásában megállítsam. Lassan nézett fel rám, majd mosolyra fakadt.

- Jongin! – ölelt szorosan magához, én pedig viszonoztam a meleg üdvözlést. – Hogy vagy? Fáradtnak festesz.

- Az vagyok. A próbáról jövök.

- Szóval a színháznál vagy továbbra is. – ült le mellém a kényelmes fotelba.

- Igen. Élvezem, nem tervezek elmenni máshova. – bólogattam, csak mosolygott.

- És most mit fogtok előadni? Elmennék rá, ha még a nyáron lesz.

- Szóval a nyár végéig maradsz?

- Igen. Augusztus utolsó napjaiban megyek vissza. – gondolkodott el picit, majd felvéve a teáját, belekortyolt. – A kedvencem kérted. – ragyogott fel tekintete, csak elmosolyodva vállat vontam.

- Egyébként még a nyáron előadjuk, igen. Eredetileg az Anasztázia lett volna, de valami befolyásos alak kérésére az Alice csoda országban lett belőle. Vagy valami olyasmi.

- És ti vagytok a táncos részeknél a szereplők? Vagy hogyan lesz?

- Eltaláltad. Minden táncos kapott egy karaktert, akit játszik majd az átvezetéseknél.

- És te ki leszel?

- Nem lenne vicces, ha előre megmondanám. – húztam össze szemeim játékosan, mire csak felkuncogott. – És veled miujság? Hogy megy az élet felétek?

- Jól. – bólogatott párat két korty tea közt. – De nehéz a modellek élete, el akartam már szakadni. Mindig csak azt tenni és enni, amit ők akarnak, hogy tegyek és egyek… - mély sóhaj szakadt fel mellkasából. – De legalább nincs olyan nő, akinek szebb alakja lenne nálam. – nevetett fel halkan. Nem értékeltem annyira ezt a vicces megjegyzést, de elmosolyodtam.

Sokat mesélt arról, milyen is modellként élnie. Mindig is az volt az álma, hogy másokat inspiráljon, hát így megtehette. Észre sem vettem és Yooa társaságában elrohant az este.

Elkísértem hát a hotelhez, amelyben megszállt és egy hosszú öleléssel elbúcsúzva tőle, a nem messzi ház fele indultam, hogy végre hazaérhessek. Odafent égett a villany és néha láttam egy alakot mozdulni a lakás belsejében. Elmosolyodtam és elővéve kulcsaim, siettem fel, ahogy csak lihegés nélkül tudtam.

Mikor megérkeztem, Bini épp a konyhában tevékenykedett, úgy láttam mosogat, hát cipőim lerúgva siettem hozzá és hátulról magamhoz öleltem.

- Annál már nem lesz tisztább az a pohár. – mormoltam nyakába, mire elnevette magát. – Minden rendben itthon ugye?

- Persze, miért ne lenne? – zárta el a vizet és megtörölve kezeit felém fordult karjaim közt. – Jól érezted magad?

- Igen, nagyon. – bólogattam lelkesen. – Holnap ugye eljössz te is velem? – ragyogott fel tekintetem, halkan kuncogott fel és átkarolva nyakam megcsókolt. Ezt igennek vettem.

- Elmehetek, ha szeretnéd.

- Szeretném, de most zuhanyozni szeretnék aztán minél hamarabb ágyba bújni veled. – biggyesztettem le ajkam és könyörgő tekintetet meresztettem rá. Nevetve rázta meg fejét és elengedve nyakam, a fürdő fele terelt. Fáradtságom ellenére lelkesen követtem.

Észre sem vettem és az ágyban feküdtünk, karjaim közt életem kis angyalkájával, aki hajam piszkálta. Így aludhattam el és ezért mindennél hálásabb voltam neki és mindennek, ami ezt lehetővé tette. – Szeretlek. – suttogtam még félálomban, majd végleg lehunytam a szemeim. Ha válaszolt is, nem hallottam már.

Onnan tudtam, hogy reggel van, hogy Bini ébresztőjének rettentő hangja felrázott. – Nem nem nem. – motyogtam és szorosabban ölelve a kis testet, belefúrtam arcom valamelyik pontjába. Halk kuncogást kaptam válaszul és ujjak fésülték végig hajam.

- Jó reggelt! – hallottam meg a gyengéd hangot, amitől kellemes borzongás futott végig hátamon és még szorosabban öleltem magamhoz.

- Még öt percet! – motyogtam hasába, idővel rájöttem, melyik testrészéhez szorítottam arcom.

- Rendben, akkor megcsinálom addig a reggelit.

- Nem! – ültem fel azzal a lendülettel. – Együtt! – másztam ki az ágyból és hajamba túrva visszafordultam hozzá. Kibújt a paplan alól és kíváncsian meredt fel rám. – Nem akarom, hogy neked kelljen mindent csinálnod. – fontam össze ujjainkat és kifele terelgettem.

A közös reggelin végül mégis Bini ügyködött, én pedig figyeltem mit csinál. Tekintetem elkalandozott alakján mostanában nem először, elgondolkodtam, hogy nem kellett eddig senkinek sem. Még ha voltak is nehezítő körülmények, soha nem volt körülötte egy fiú sem. Erősen koncentráltam, de nem találtam semmit emlékeim közt. Vagy szánni való harmadikként jött velünk, vagy… Taeminnel. Szóval Taemin volt az oka, hogy soha egy fiú sem jelent meg körülötte. Még engem is majdnem lebeszélt róla. Ha Hyomin nem akart volna szakítani, mostanra az esküvőnk terveznénk és talán Bini Taeminhez menne hozzá, ahogy a papa akarta. A gondolatra kirázott a hideg. Bininek mellettem volt a helye. Ez így volt tökéletes.

- Min gondolkodsz ennyire? – ült ölembe velem szembe, miután letette a tányérokat az asztalra, fél szemöldököm felvonva mértem végig magunkat, mire halkan elnevette magát.

- Szóval öltánc is jár a reggeli mellé?

- Álmaidban. – nyomott azonnal a számba egy nagy falatot, hogy nehogy megszólaljak. Hozzátettem volna, hogy álmaimban még többet is kapok, félő volt, azonnal elhagyna és apácának állna. Így bölcsen megfontolva helyzetem, inkább nekiláttam a reggelinek és rendesen ölembe ülve ő is enni kezdett. Ujjaim közben meztelen combján játszottak, talpait ugyanis a szék lapjának nyomva felhúzta lábait. Néhol borzongást váltottam ki belőle, de nem szólt rám, csak csendben reggelizett, így további piszkálást engedélyeztem magamnak.

A kényelmes reggelinek pedig majdnem késés lett az eredménye, gyors csókot váltva az öltözőknél, mindketten rohantunk be, felvenni táncos felszerelésünk. A teremben láttam őt ismét, balett óra előtt, ahogy spicc cipőjének szalagjaival babrál, közben haját igyekszik féken tartani. Insoo elvigyorodva dőlt mellém a korlátnak.

- Minden így kezdődött. – kíváncsian néztem rá, majd elmosolyodva bólogattam. Akkor éreztem először a Binit körülölelő légkört. És akkor azt hittem nincsenek érzései, csak boldog tud lenni. Pedig azóta, hogy hagytam magam bevonzani abba a légkörbe, én is minden percben boldog voltam.

- Így van. Minden itt kezdődött. - vezettem vissza a szalagokkal ügyeskedő kedvesemre tekintetem és odasétálva hozzá, leültem mögé és átkarolva derekát, hátára fektettem fejem. – Nem akarok ma táncolni. – panaszkodtam azonnal. Hallottam szusszanásából, hogy elmosolyodik.

- Pedig muszáj lesz. – mormolta lágy hangon, végezve cipőivel és szétnyitotta spárgába lábait, követtem a mozdulatot és tovább ölelgettem derekát, nem hagyva rendesen melegíteni. – Szóval nem fogsz békén hagyni? – nevette el magát halkan, csak megráztam a fejem és lehunyva szemem, elmosolyodtam.

- Soha többet.

- Szörnyű sors vár rám. – jelentette ki határozottan, de lelki szemeim előtt megjelent az ismerős félmosoly szája sarkában és nagy szemeinek játékos ragyogása. Már nem vert át. És rájöttem, végre ismerem őt.

***

- Szóval akkor mehetünk? – mosolygott rám Jongin boldogan, mikor kiléptem a színház hátsó ajtaján. Sírásra görbülő szájjal ráztam meg a fejem, mire kezeibe fogta arcom és orromra nyomott csókot. – Mi a baj?

- Hyomin hívott. – mutattam fel a telefonom. – Meg van az esküvő dátuma, és nem egy fél év múlva lesz. Ő még augusztusban férjhez akar menni. – sóhajtottam fel.

- És mi a baj?

- Hogy én vagyok az egyes számú nyoszolyólány. Ma este megbeszélés lesz nála a többi lánnyal. – fintorodtam el, utánozta a mimikám. Vagy legalább próbálta, mire felkuncogtam. – Ne haragudj, de nem tudok veletek menni. De érezd jól magad édesem.

- Nélküled? Jól? – meresztett könyörgő kiskutyaszemeket, de már tudtam, megérti. Mosolyogva túrtam még kissé izzadt tincsei közé.

- Az én kék hernyóm megérti, ugye?

-  Csak a bolond kalaposért. – csókolt homlokon. – Otthon találkozunk. – kaptam csókot ajkaimra is. Mosolyogva bólogattam és ellentétes irányba indultunk el.

- Bini! – ragyogott fel Taemin arca, mikor egy éles „Taemin, csengettek!” kíséretében dühösen tépte fel az ajtót. – Ha csendben maradsz, felcsempészlek a szobámba a zsebemben. Kuncogva böktem hasba és szorosan magamhoz öleltem, igyekezett derekam köré font karjaival megfullasztani, hát igyekeztem minél szorosabban ölelni nyakát.

- Ki jött? – jelent meg végül a türelmetlen Hyomin. – Bini! – derült fel hangja és türelmetlen kezdte lökdösni bátyját.

- Nem, ő az enyém. – emelt fel Taemin a földről, mire szorosabban kapaszkodtam, Hyomin pedig levette lábaimról a cipőt.

- Akkor hozd be! – indult a nappaliba, én pedig koalaként Taeminen csimpaszkodva utaztam be, ahol nem egy jól öltözött lány meredt ránk teáscsészéje felett. Taemin végül letett egy fotelba és kiment a konyhába vacsoráért nekem. – Lányok, ő itt Bini, ő lesz az elsőszámú nyoszolyóm, de a munkája jelenleg nem engedi meg, hogy teljes erővel szervezzen, ezért megosztjuk majd a munkáját magunk közt. – megszeppenten néztem körbe és térdemig hajoltam hálám jeléül. Két tenyér támaszkodott meg hátamon.

- Unatkozom. – jelentette ki egy ismerős hang, Hyomin pedig felciccent.

- Lehet, hogy itt kell laknod, de elmehetnél a városba, Sehun. Mi itt esküvőt szervezünk és életem nőjén támaszkodsz.

- Engedj, el Oh Sehun! – mordultam fel, de csak nevetett. Pár percig hadonásztam még, mire elengedte hátam és fotelem karfájára ülve figyelte az eseményeket.

- Szóval, az esküvő dátuma augusztus huszonnyolcadika lesz. – nézett körbe Hyomin. – Nem sok idő maradt addig, de biztos vagyok benne, hogy csodás lesz. A termet már kibéreltük hozzá és az egyszerűség kedvéért hivatali esküvő lesz, nem templomi. – Hyomin fontos beszéde közben Taemin is visszaért, feltűnt, mennyi lány követi tekintetével a feszengő szőkeséget, aki kezembe nyomta a tányért, meg rajta a szendvicset és egy bögre kakaót a dohányzóasztalra téve elfoglalta a másik karfát. – Bini, remélem, a hétvégén rád bízhatom a ruhátok kiválasztását, Taemin elvisz téged a belvárosba a szalonhoz, ugye?

- Ha Binit kell cipelni, persze. – mosolyodott el Taemin hajam piszkálva, nem egy gyilkos pillantást kaptam érte, de igyekeztem ignorálni őket. Elvégre nem tettem semmi rosszat.

- Rendben, akkor szombaton tíz órakor ott találkoztok a szalon előtt. – bólogattam, tekintve, hogy tele volt a szám félig megrágott szendviccsel. – Még egy apróságot szeretnék kérni tőled Bini… - kíváncsian néztem fel Hyominra, akinek lelkesen ragyogott a tekintete. – Táncolnátok az esküvő utáni fogadáson? – a félrenyelés pedig nem maradt, Sehun és Taemin felváltva püfölte a hátam. – Már azt is tudom, mit szeretnék. – folytatta Hyomin zavartalan. – Azt, amit a legutóbbi darabban táncoltatok.

- Salsazzunk? Lee papa megöl, ha ilyesmit csinálok egy esküvőn.

- Lee papa neked bármit elnéz. – nevette el magát Taemin, - Egyébként Hyomin már beszélt vele és mivel ez a „szerelmük jelképe” lesz, ezért apa engedélyét adta rá, hogy Jongin bármi kirívót csináljon.

- Jongin? A vőlegényednek nem veled kellene táncolnia? – nyolc szempár szegeződött az egyik élénkvörös hajú modellnek festő lányra, köztük az enyém is, mire behúzta a nyakát.

- Jongin nem a vőlegényem. Nem is volt az. Jártunk. – hálás voltam, amiért arról hallgatott, hogy most én járok vele, bár ki tudja, meddig. – Taemin legjobb barátja és mivel Bini vele táncolta a táncot, amit látni szeretnék, nem láttam okot, ami ellene szólna.

- De hát az exed. – hangoztatta az egyik, valaki más már azt tudakolta szingli-e.

- Gyere baba, jobb, ha mi most megyünk! – állt talpra Taemin.

- Én is. – ugrott fel Sehun és már tereltek is ki a növekvő veszekedésből.

- De a kakaóm. – fordultam hátra. Hyomin felénk nézett és küldött nekem egy szeretettel teli mosolyt, mielőtt visszafordult volna a hölgyekhez. Tudtam, hogy tartani fogja a száját.

Hazáig egészen csendben voltam, azon töprengtem, amit a vitából hallottam. Tényleg szánalmasnak látnának ezek a lányok, ha Jonginnal mutatkoznék? Talán nem is kellene rá gondolnom.

Jongin csalódottságát pedig minden nappal növeltem, mialatt Hyomin esküvőjére készültünk. Minden találkozót le kellett mondanom barátnőjével és vele, egyetlen szerencsénk az együtt való munka volt és a közös lakás. Minden alkalommal mosolygott, mikor elpanaszoltam neki mit kell tennem és nyugtatott, hogy minden rendben lesz, ne idegeskedjek ezen, Yooa amúgy is itt lesz egész nyár végéig, éreztem, egyre boldogtalanabb az a kedves mosoly. Tenre pedig még annyi időm se jutott, mint kedvesemre, vagy Taeminre, aki pedig hivatalos sofőröm lett az elkövetkezendőkben.

Csak akkor volt némi szusszanásom, mikor kettesben voltam Hyominnal, ugyanis barátnői árgus szemekkel lesték, hibázok-e. Sejtettem Sehun és Taemin miért vállalta el a testőr szerepét. Ezek a szusszanások pedig kávézókban történtek, egy gyors kávé mellett.

- Minden rendben, ugye? – nézett Hyomin aggodalmasan szemembe egy hétfő alkalmával. Csak megráztam a fejem.

- Semmi időm nincsen magamra. A barátnőid ráadásul folyton figyelnek és Jongin is olyan szomorúnak fest mostanában. Rá végképp nem maradt időm. – bizalmasan hajolt közelebb, kíváncsian követtem példáját.

- Ugye lefeküdtél már vele? – a pír hullámokban öntött el és össze-vissza kezdtem dadogni. Telefonom csengése mentett ki a helyzetből.

- Igen? – motyogtam óvatosan, Jongin nem szokott hívni, legalábbis eddig nem volt rá példa esténként.

- Ne haragudj, de este ne várj meg! Van némi fennakadás a hazafele vezető úton, de sietek haza.

- Hazafele úton? Hol… hol voltatok? – motyogtam meglepetten.

- A vidámparkban, de sietek, ígérem.

- Szeretlek…

- Szia. – tette le sietve, csak bámultam a kávém és életemben először éreztem ezt a fura, keserű csalódottságot.

- Bini… jól vagy? – hevesen ráztam meg a fejem.

- Hazavinnél? – néztem szemébe elkeseredetten, mire felpattant és némi pénzt az asztalon hagyva azonnal kikísért a kocsihoz.

- Összevesztetek?

- Nem. – kötöttem be az övemet akadozó mozdulatokkal.

- Park Eubin! Nem jó az időzítés talán, sőt, de ide figyelj! Az a pasi nem fog a végtelenségig várni rád. Tudom, hogy Taemin gyönyörűen belerondított az életedbe, de nem zárkózhatsz el miatta a nemi élettől huszonévesen. Szeret téged, és fontos vagy neki, gondoskodik rólad. Ő megérdemel téged.  – szomorúan néztem magam elé. Félek, már nem szeret.

***

Bár szerettem volna ezen a szabad hétfőn hármasban menni a vidámparkba, Hyomin ismét keresztbe tett terveinknek. Yooanak azonban megígértem, hogy elviszem, így Bini nélkül kerekedtünk fel. Élveztem? Nem igazán. Folyton arra gondoltam, hogy ott kellene vele lennem és segítenem, amiben tudok, támogatni őt, esetleg sms-ekkel boldogítani, azonban a lelkes Yooa ezt nem hagyta. Nem tudott Biniről sem és kezdtem érezni, hogy hiba volt nem beszélnem róla, arra várva, hogy bemutathassam őket egymásnak. Ugyanis minden találkozónk egyre randiszerűbb lett.

Nem volt emlékezetes nap a vidámparkban, de örültem, hogy boldoggá tehettem egy barátot. Mégis rettentően vártam, hogy hazamehessek Binihez. A mostanában különösen kegyetlen sors azonban közbeszólt a városba tartó buszon és a vállamon alvó Yooa arra ébredt, hogy keltegetem, mert le kell szállnunk a lerobbant buszról. Ő a hotelt hívta, hogy lemondja a vacsoráját, én Binit, hogy ne várjon rám, de sietek.

- Szia. – tettem le, mikor megláttam magam előtt a felfele mosolygó Yooat.

- Kit hívtál, oppa?

- Nem fontos. – mosolyogtam rá, majd eltéve a telefonom, magamba fordultam. „szia”?! Megőrültem. Ennyire Yooa kedvében akarnék járni? Miért nem tudtam kimondani azt a szót, amit máskor olyan lelkesen mondogattam?

A megmentésünkre siető busz háromnegyed óra alatt megérkezett a városból, így a hátralevő majdnem másfél órás utat csendben megtehettük, Yooa pedig tovább aludt. A megfelelő megálló előtt finoman felkeltettem és elkísértem a hotelhoz, tekintettel a késői órára.

- Szeretném valahogy megköszönni ezt a napot. – mosolygott fel rám ártatlanul rebegtetve pilláit. Nem hiába szerettem bele. – Nagyon jól éreztem magam, köszönöm. – lépett hozzám és derekam átölelve mellkasomnak nyomta arcát. Halvány, gondoskodó arccal karoltam át hátát. Sokáig álltunk így, kezdtem kissé zavarban lenni, főleg, hogy a hotel épületéből mindent lehetett látni és sejtettem, van pár kíváncsi dolgozó, oldalra lesve pedig meg is bizonyosodtam róla. Yooa lassan volt csak hajlandó elengedni, ahogy pedig lenéztem rá, ajkai hirtelen nagyon is közel voltak az enyémekhez. Egy pillanatra ösztönösen felé mozdultam volna, emlékezve egykori érzéseimre, majd hirtelen kihúztam magam és elengedtem őt. – Valami baj van? – pislogott nagyokat. – Azt hittem tetszem neked.

- Tetszettél… szerelmes voltam. – javítottam ki.

- Akkor mi a baj? – lépett egyet felém.

- Yooa, nekem barátnőm van. – ráztam meg a fejem, szeme elkerekedett.

- De Hyominnal szakítottál.

- Igen, kidobott, mikor megkértem a kezét.

- Akkor mi volt az a duma a legrosszabb lánnyal?

- Mi lett volna? – tártam szét karjaim.

- Azt hittem azzal rám céloztál. – görbült lefele szája, tekintetem elkerekedett.

- Rád?! Jézusom, évek óta nem érzek irántad semmit. Hyomin… legjobb barátnőjét szeretem. Őszintén szólva már középiskola óta.

- Szóval összejöttél azzal a lánnyal, akivel mindig is akartál. – szipogott fel, kézfejével megtörölve orrát. – Én hülye… - suttogta hajába túrva és felnevetett. – Ne haragudj Jongin, félreértettelek és egész helyes pasivá nőttél. Látod, minden nő bolond tud lenni. Tényleg ne haragudj! Remélem, találkozunk még, amíg itt vagyunk és elfelejted ezt nekem. Jó éjt! – fordított hátat és besietett a hotel épületébe. Mélyet sóhajtottam és zsebembe rejtve kezeim, hazafele indultam. Bini nagyon haragudhat már rám így is.

Néma és sötét lakás fogadott, nem várt meg. Hogy is várt volna? Villám zuhany után siettem is a hálószobába, csak a folyosói lámpa fénye világított az ágyra, Bini alakja pedig olyan picinek és elhagyatottnak tűnt a nagy ágyban a hatalmas paplan alatt. Leoltva a villanyt, sietve másztam be mellé és zártam a karjaimba, apró sóhajjal helyezkedett kicsit, de mivel teste feszes volt és nem  igazán sikerült megölelnem, úgy sejtettem, ébren van.

- Ne haragudj rám, kérlek! – suttogtam elhúzva tincseit és ajkam arcához nyomtam. – Nagyon szeretlek. – simogattam meg oldalát, reménykedve a megbocsátásban. Azonban sokáig, nagyon sokáig semmit nem reagált, nekem pedig mellkasom egyre szűkebb lett hevesen kalapáló szívemnek. Hányszor bántottam már meg… Mennyit viselne még el?

- Nem haragszom. – motyogta végül halkan, gyenge kis hangon.

- Kérlek ne sírj! – suttogtam jobban karjaim fele húzva, ő pedig végre engedett, némi erősködésre pedig felém is fordult.

- Azt hittem már… már nem szeretnél velem lenni. – elkerekedtek szemeim, bár ezt nem láthatta, én azonban látni akartam őt, így felkapcsoltam az éjjeli lámpám. Kerek, könnyes szemei szíven szúrtak.

- Hogy ne akarnék veled lenni? – suttogtam letörölgetve könnyeit. – Ha talán egy napon, mikor öreg, zsémbes és ráncos leszel, nem akarok már veled lenni, azt majd minden nap a fejedhez vágom, amíg fejbe nem vágsz a vasalóval és bele nem halok. – törölgettem tovább, remegő kis nevetés szakadt fel belőle, szorosan öleltem magamhoz és mikor mellkasomba rejtette arcát, alaposan betakargattam és ismét leoltottam a villanyt. – Ha lesz egy kis időd, mindent megbeszélünk majd, de most legyen elég annyi, hogy nagyon szeretlek. Csak téged.

- Én is szeretlek. – jött halkan a paplan alól, még szorosabbra fogva ölelésem, lassan lehunytam a szemem. Nem csinálhatok több hülyeséget.