Egy történet vége

Kéz a kézben jártuk be a várost, mialatt élveztük a kettesben töltött időnket. Megcsodáltuk a part menti bazárosok kincseit és vettünk pár szép képeslapot és kagylóláncot anyának és a nagynénémnek. Jongin mosolya végig ott játszott a szája sarkában és ettől vált igazán csodálatossá az este. A bazársor végén a kikötő várt minket, telis tele magányos vitorlásokkal, a tengerre kinyúló kis félsziget fenyőfái felett pedig lassan alábukott a nap narancs korongja. A dombtetőn, a fenyvesben megkondult az éppen csak kilátszó templomtorony kis, hamis harangja, én pedig mosolyogva néztem körbe a csodás, idilli helyen.

- Mit szeretnél vacsorázni? – cirógatta Jongin hüvelykujjával kézfejem, én pedig elgondolkodva vállat vontam.

- Menjünk valami kis helyre aztán majd az étlap eldönti nekem. – elnevette magát a furcsa megfogalmazáson, majd ragyogó tekintettel bólintott. Mióta elindultunk a hotelből, folyamatosan izgatott mosoly játszott szája sarkában, ettől pedig az én kedvem is sokkal jobb volt.

Ígéretéhez híven egy semmire sem specializálódott kis étterembe tértünk be némi további bolyongás után és az egyik, tengerre néző kis asztalt elfoglalva kaptuk meg az étlapjainkat.

- Szerintem így, kettesben még soha nem is voltunk vacsorázni. – megjegyzésére rápillantottam és némi gondolkodás után rászegeztem a mutatóujjam.

- És a homár vacsora? Azt mire véljem?

- Mióta együtt vagyunk. – nevette el magát, én pedig engedékeny mosollyal adtam neki igazat. A tánc és a sok program miatt, amit Hyomin szervezett megállás nélkül, nem maradt időnk ilyen romantikus randevúkra. Ezért is volt különleges ez az este.

- Egyébként, minek neveznéd ezt az estét? – céloztam különlegességére, tudva, hogy érteni fogja, miről beszélek.

- A nap évfordulójának, amikor biztosan tudtam, hogy beléd szerettem. – húzta ki magát büszkén, kuncogva fogtam meg az asztalon tartott kezét és kezdtem ujjaival játszani, míg a pincérre vártunk. Felfele fordítva tenyerét hagyta, hogy ujjbegyeim az övéinek nyomjam és apró, tízbillentyűs kis zongoradarabokat kreáljak kezén. – Szeretnél elmenni valahová kettesben még valamikor a nyáron? Idén egy hétig zárva lesz a színház. – szólalt meg kezeinket figyelve gyöngéd pillantásokkal, én azonban szavai hallatán arcára vezettem a tekintetem.

- Te szeretnél valahová menni?

- Egy hegyi kis házba talán. Messze minden várostól és technológiától. Csak te meg én. – mosolygott fel rám, leírva mire vágyik, én pedig viszonoztam a mosolyt.

- Akkor menjünk egy hegyi kis házba, csak te meg én. – arca felragyogott válaszom hallatán és izgatottabban hajolt előre, tincsei pedig kissé szemeibe hullottak a mozdulatra, gyengéden érintettem meg őket és igazgattam el.

- Tényleg? Nem bánnád? – a hangjában bujkáló izgatottság azonnal biztosított felőle, ez a helyes döntés.

- Egyáltalán nem bánnám. Elvihetjük Twixet is és így anyáéknak is szerezhetünk egy teljesen nyugodt hetet. – Jongin válasza csak némi lelkes bólogatás volt. – Rád bízhatom, Jonginie? – lágyult el a hangom, továbbra is haját igazgatva.

- Teljesen rám bízhatod. – fogta meg kezem és ajkaihoz húzva tenyerembe csókolt.

A vacsora könnyed volt és finom, örültem, hogy beleegyeztem egy közös tál rendelésébe. Gyönyörűen elrendezve zöldségek, halak, tengeri herkentyűk és krumpli érkezett, nekem pedig nem kellett aggódnom amiatt, hogy esetleg marad valami, ha mégsem bírnék megenni egy teljes adagot.

Jongin rendelt egy üveg édes bort is, amit kényelmesen, apró kis semmiségekről beszélgetve ittunk meg, nem spórolva az időnkkel. Az esti szürkület pedig sötétségbe váltott át közben, körülöttünk fáklyákat, az asztalon lámpásokat gyújtottak, a városban pedig felkapcsolódott a világítás, de ide nem ért el úgy, mintha valahol bent találtunk volna szimpatikus éttermet. Úgy éreztem a bort kortyolgatva, tekintetem a sötét tengerre vezetve, hogy ez egy tökéletes nap tökéletes befejezése.

***

Miután hátrahagytuk az éttermet, hogy kéz a kézben sétáljunk le a partra, ahol majd a hajó teszi le a kis csapatot, izgatottságom kicsit magasabb lett. Már nem mosolyogtam annyit, de Binin is látszott, hogy a jóllakottság és a bor elálmosította, így nem tűnt fel neki, hogy teljesen gondolataimba vesztem. Cipőjét kezében hozva gázolt bele a bokáig érő meleg vízbe, én pedig néha aggodalmasan lestem felé, de úgy festett, ezt a nyarat megússzuk tengerisün támadás nélkül.

Elmosolyodva torpantam meg a partszakasz közepén, ahová már csak morajként ért el a bazárosok körüli nyüzsgés és a mólók kissé lágyabb tömege sem zavarta meg a nyugalmunkat. Csak a tenger morajlott előttünk, fekete hátán a félsziget lámpáinak fényhídjaival. A távolban már látni lehetett a tengerjáró sziluettjét, de még időbe telt, mire ideér. Bini kíváncsian nézett fel rám, majd tekintetem követve kibámult a tengerre.

- Ez volt a legcsodálatosabb év, amit csak magam mögött hagyhattam. – szólaltam meg halkan, a tengert figyelve. – Hála Taeminnek és Hyominéknak, de legfőképp neked.

- Én is így gondolom. – válaszolta szintén halkan, hangjában pedig éreztem a gyöngéd mosolyt, ami arcán ült.

- Szeretném, ha minden évem ilyen lenne, de félek, hogy egy nap arra kelek fel, hogy már nem vagy velem.

- Jongin – nézett fel rám meglepetten, én pedig mosolyra fakadva néztem le medvecukor szemeibe, amik most még feketébbek voltak a sötétben, mint máskor. Jólesett az apró szemrehányás a döbbenet és a végtelen gyengédség mellett, amit a hangja hordozott. – Hogy gond…

- Épp ezért – szakítottam félbe gyöngéden, kezeim közé foglalva arcát, ő pedig engedelmesen hallgatott el, ahogy közelebb hajoltam hozzá, szemeit kutatva, kérdőn meredt rám. – szeretném, ha örökké velem lennél. Ha minden reggel egymást ölelve ébrednénk, és mindig együtt néznénk szembe a barátaink eszelős ötleteivel. Veled akarom végignézni a gyermekeim első lépéseit és az utolsó naplementénket is. Szeretném, ha minél hamarabb a feleségem lennél. – fogtam meg ez idő alatt bal kezét és zsebemből elővarázsolva az apró gyűrűt, ujjára húztam azt. Nem futotta bele kőre, csak egy arany gyűrű volt virágokat és leveleket formázva. Elkerekedő szemmel emelte maga elé a kezét és meredt a kis ékszerre, majd rám.

- Te… - akadt el szava néhány próbálkozás alkalmával – Te mégis hogy tudtad ezt végigmondani? – kirobbant belőlem a nevetés kérdése hallatán.

- Fogalmam sincsen mit beszéltem, annyira izgultam. – suttogtam magamhoz vonva és lassan, engedélyre várva hajoltam hozzá.

- Annyira szeretlek. – lehelte ajkaimra, mielőtt áthidalta volna a kevéske távolságot köztünk és cipője halkan puffant a homokban, ahogy elengedte, hogy magához ölelhessen. Derekát szorítva emeltem fel lassan a földről, de most nem tiltakozott, csak szorosabban kapaszkodott belém.

A hajó kürtje törte meg a leírhatatlanul boldog pillanatot, Bini halk kuncogással távolodott el tőlem és nézett ki a tengerre, én pedig követtem példáját, majd óvatosan visszahelyeztem a földre, ujjainkat szorosan összefonva.

Hyomin volt az első, aki partot ért, de előttünk megtorpant és gyanakodva mért végig mindkettőnket. Taemin Sehun oldalán érkezett, majd megállva Hyomin mellett kérdőn nézett rám, mire aprót biccentettem. Arcán boldogság terjedt szét és egyszerre ölelt magához mindkettőnket.

- Annyira örülök.  – mormolta Bini feje búbjára, a lány pedig halkan felkuncogott. – El se hinnétek hányszor estem át a „Szerinted meg fogja kérni a kezem?” és az „Ugye biztos, hogy nem utasít vissza?” beszélgetésen. – Binivel egyszerre nevettünk fel, kicsit szorosabban ölelve Taemint, Hyomin pedig megértve a helyzet felsikkantott, majd levegőt sem véve kezdett máris valamiféle esküvő tervezésébe. Bini csak elnéző mosollyal figyelte barátnőjét, majd talán megérezte, hogy őt figyelem, rám vezette tekintetét.

„Csodálatos vagy” tátogta nekem, én pedig nem törődve a szabályaival és állandó zavarával mások előtt megfogtam arcát és még egyszer megcsókoltam.

Ez volt a tündérmesénk vége és a történetünk kezdete.

Idők

Mosolyogva néztem fel az ismerős, sötétbarna kapura, majd bármiféle hezitálás nélkül nyomtam meg a csengőt. Kezdett elviselhetővé válni a kinti meleg, de még mindig borzalmas volt. Odabentről ugatás hangzott fel és karmok csattogtak a betonon, ahogy Twix a kapu felé rohant. Nem sokkal később pedig halk kattanás jelezte, a kapu nyitva. A nagyra nőtt dobermannt igyekeztem területen belül tartani és alaposan megdögönyözve hagytam, hogy megnyalja arcom. Vidáman lépkedtem befelé, már itt bent az udvarban is kellemes hűvös volt a fáktól.

Ten a teraszon ült édesanyja mellett, egy könyvvel a kezében, érkezésemre mindketten felnéztek, a fiú pedig mosolyogva intett egyet. Mögötte kitárult egy ablak és bentről élénk vitatkozás hangjai hallatszottak ki. Úgy hallottam a vita inkább évődés, így bátran sétáltam az ablakhoz és hajoltam be rajta.

- Anya, ne rakj bele több sót kérlek, ki fogunk száradni!

- Azt akarod, hogy legyen is íze vagy megelégszel a semmivel? Mégis melyikünk tud jobban főzni?

- Majd én megmondom kell-e még bele só. – Bini halk sikkantással ugrott meg, nevetve figyeltem dühös arcát, amivel felém fordult. – Így is gyönyörű vagy. – öltöttem nyelvet, majd mielőtt nyakon vághatott volna a konyharuhájával, inkább az ajtó felé indultam. – Mi jón vitáztok megint? – öleltem magamhoz még mindig haragos barátnőm kuncogva és feje tetejére szorítottam ajkaim.

- El se hiszem, hogy még nem szakítottam veled. – sóhajtott fel végigsimítva hátamon és éreztem, ahogyan enged és szorosabban bújik hozzám. – Taemin?

- Majd ha sötét lesz, kibújik a kriptájából. – vontam vállat. – Azt mondta kilencre jön értünk.

- Az még messze van. – biggyesztette le édes kis ajkait csalódottan. – Hyominékkal ott találkozunk?

- Gondolom. Ők közelebb laknak. – vontam ismét vállat, majd belekíváncsiskodtam a vacsorába, mire két dühös nő kergetett ki a konyhából. Nevetve, nyakam behúzva társultam Ten mellé.

Kilencig Bini és anyukája némi további veszekedés mellett sikeresen elkészült a temérdek étellel, de szerencsére egy részét itthon hagytuk. Mosolyogva lóbáltam a zacskót, miközben kifelé sétáltunk. Kedvesem még füstölgött kissé az esti évődések és viták miatt, de tudtam, úgyis hamar megenyhül, így türelemmel kivártam. Taemin szokás szerint bordaropogtató öleléssel fogadta az apró lányt, majd futólag kaptam egyet én is, mielőtt bevágódott volna a volán mögé. Becsukva magam mögött az ajtót, azonnal Bini ölébe dőltem. Halkan felkuncogva futtatta ujjait a hajamba, majd indulás után nem sokkal oldalra dőlt és hasamra ejtette fejét. Nem kellett sok, hogy elaludjak, bár fogalmam sem volt, miben fáradtam ma el.

Egészen addig fel sem keltem, míg meg nem állt alattam a kocsi.

- Ideje vacsorázni gyerekek! – csapta össze kezeit Taemin hangosan, mire Bini úgy kelt fel, mint akit rugón rángatnak. Halkan felkuncogva vontam magamhoz a rettentő álmos lányt és kiszállva a kocsiból magammal húztam kezénél fogva.

- Ennyire éhes vagy? – nevetett fel halkan, hagyva, hogy derekánál fogva a langyos motorháztetőre ültessem, majd mellé lendültem.

- Persze, hogy ennyire éhes vagyok. – vigyorodtam el, elvéve Taemintől az egyik dobozt és Bininek is szétszedve a pálcákat, lassan enni kezdtem. Kapkodni felesleges lett volna.

- Tele vagyok. – dőlt ki kedvesem elsőnek, végigsimítva lapos kis hasát. Nevetve ráztam meg a fejem és elemelve kezét szemügyre vettem a simogatott testrészt.

- Egy kicsit sem fest úgy. – motyogta tele szájjal Taemin, felé hadonászva a pálcáival. Mostanság egyre többet vállalt át apja céges feladataiból, sokkal komolyabbnak is tűnt és félő volt, nem tud eljönni. Szerencsére ezt megoldotta.

- Remélem kikapcsoltad a telefonod. – nézett rá Bini szigorúan a fiúra, aki mostanság kissé önmaga árnyéka lett, mire Taemin arcán végre felragyogott egy kisfiúsabb mosoly.

- Persze. Már csak meztelen kell rohangálnom és kukákat gyújtogatni.

- Meg foglalt mobil wc-ket borogatni. – egészítette ki Bini, félig lehunyva szemét az elégedett mosolytól. Nevetve ráztam meg a fejem. Ők ketten semmit sem változtak. Figyeltem, ahogy Taemin közben befejezi az evést, majd Eubint lesegítve a kocsiról, visszakászálódtam a helyemre. – Legalább már félúton vagyunk. – nyújtózott ki kedvesem elégedetten és ölembe hajtotta fejét. Gyengéd mosollyal piszkáltam haját, jól tudva mire megy ki a játék.

- Mint egy jóllakott macska. – ingattam fejem mosolya láttán és lehunyva szemem, hátrahajtottam a fejem. Így is sikerült elaludnom, bár annyira nem tett jót nyakamnak, amíg fel nem ébredtem, nem zavart. Ismerős környéken jártunk már akkor és én nagyon megörültem neki, hogy mindjárt kiemelhetem a hátsóm a kocsiból.

A parkolóban valaki majdnem elénk vetette magát, mire Taeminből egy artikulálatlan ordítás tört ki. Elsőre komolyan megijedtem, majd rájöttem, nem hogy fékezne, rányomott a gázra. Vagyis az ugráló, túlizgatott alak csakis Hyomin lehetett.

- Ember, a frászt hozod az alvókra. – kiabált sértetten a felzavart Bini, vállon legyintve Taemint, aki leállítva a motort elvigyorodott.

- Elnézést hölgyem. Megyek Hyominnal lerendezem a szállást, addig kaparjátok össze magatokat! – pattant is ki a kocsiból és megölelve húgát, elterelte az izgatott lányt. Lassabban követtük a kocsiból kipattanós mutatványát, majd mikor Sehun elég ideje ölelgette Binit, féltékenyen ragadtam ki a karjai közül.

- Semmit nem változott. – jegyezte meg a fiú vidám vigyorral.

- Dehogynem, szőke a hajam, az nem is jelent semmit?

- Jesszus, tényleg. – színlelte túl meglepettségét. – Szerintem senki se hitte, hogy ez ennyire jól fog állni neked. – csak megvontam vállam és homlokon csókoltam az engem figyelő Binit.

- Gyerünk gyerekek! – jelent meg nemsokára Taemin vidáman. Sokkal jobban festett, mint induláskor. Ki bőröndökkel, ki utazótáskákkal felpakolva indult meg az ismerős lépcsősoron felfelé, mosolyogva vettem el Bini csomagját és fontam össze az ujjainkat.

Elégedett sóhajjal nyitottam be a százkilences szobába és dőltem végig az ágyon azonnal. Bini halkan nevetve pakolt le és csapott finoman fenekemre, jelezve, hogy azonnal keljek fel utcai ruhában az ágyból. Engedtem akaratának, miután, mint egy burrito, betekeredtem a paplanba és vissza. Mosolyogva figyeltem, ahogy összeszedte minden szükséges holmiját a fürdéshez és mikor befordult volna a fürdőbe, elkapva derekát követtem.

- Jongin, késő van ehhez. – tiltakozott halkan, de én csak fejem ingatva becsuktam az ajtót és megcsókoltam.

- Holnap addig alszol, ameddig csak szeretnél. – vigyorodtam el és tereltem a zuhany alá, amilyen sebességgel csak tudtam, sejtve, tényleg álmos lehet.

Nem is húztam az időt kedvéért, csak egy szerintem túlzottan rövid csókot váltottam vele a víz alatt, aminek már méltatlankodott a végén, de én hősiesen kitartottam. Azonban valóban megkönnyebbülés volt bezuhanni az ágyba és a még hideg takaró alatt a karjaimban tudni. – Végre teljesen szabadon ölelhetlek ebben az ágyban. – suttogtam fülébe buja hangon, mire fájdalmasan nyögött fel és oldalamba csípett.

- Te is tudod, hogy minden áthallatszik a másik szobákba. – csak vállat vontam és bár nem láthatta mosolyom, úgy sejtettem, jól tudja milyen arcot vágok. – Borzalmas vagy, Kim Jongin.

- Tudom – nevettem el magamat – Jó éjt kis tündérem! Szeretlek.

- Én is szeretlek. – motyogta elhalkulva, majd nem sokkal, hogy meghallottam édes szuszogását, én is aludtam.

***

Reggel a szokásosnál jóval később keltem, de engedélyeztem magamnak egy lusta reggelt Jongin karjai közt és elégedett sóhajjal kinyújtózva hagytam, hogy halk mormogással simítson végig rajtam.

- Mennyi az idő? – kérdeztem alvástól rekedt hangon, miután felé fordultam és ismét bevackoltam magam karjaiba.

- Még van egy fél óránk, mielőtt készülődni kellene. – cirógatta egy hajtincsemmel arcomat, mire elfintorodtam. – Jól aludtál? – kuncogott fel halkan, én pedig elégedett arccal bólogattam. – Helyes. – nyomott kis csókokat ajkaimra, majd lassan mélyítettem el a csókot. Sejtettem, ha megkérdezném, mit csinál, valami olyasmit válaszolna, hogy fél órát bőven ki lehet használni. Ezért inkább nem kérdeztem rá.

- Ágyúgolyó! – a kiáltást térdek és csontok hegyes kavalkádja követte, én pedig nyöszörögve menekültem Jongin mellkasához a lelkes Taemin elől. Aki mintha levedlette volna a Szöulban hagyott gondjait és felhőtlenül mosolygott ránk. Ennek pedig hihetetlenül örültem, még ha támadása kiábrándító is volt. Egy ideig maradt csak velünk, Jongin elől a hátamhoz bújva, majd ahogyan jött az erkélyen át, távozott is.

- Soha nem hittem volna, hogy hátránya is van ezeknek az erkélyeknek. Eddig csak előnyét láttam. – mormolta kedvesem lehunyva szemét, mialatt haját piszkáltam.

- Mégis mi előnyt találtál bennük? – pislogtam sután, kíváncsian.

- Nézhettelek téged. – mosolyodott el felnyitva szemeit és lassúakat pislogott rám, miközben testem elkezdte felvenni szokásos, pirosas árnyalatát. – El se hiszem, hogy eltelt egy egész év. – érintette meg arcom óvatos ujjakkal, majd ujjbegyei helyére csókot lehelt. – Olyan gyors volt minden. – nyomta orrát enyémnek, én pedig visszaolvadtam karjaiba egy rövid időre még.

Jongin rossz szokásaihoz jó híven az öltözködést is megnehezítette, de sikerült időben végeznünk és elfogadhatóan kinéznünk. A folyosón pedig még csak Sehun és Taemin várakoztak, szinkronban nyomkodva telefonjaikat. Egy pillanatra megharagudtam Taeminre, de rá kellett ébrednem, szimplán csak játszik rajta valamit. 

- Mehetünk? – ragyogott fel élesen jobbra Hyomin vidámsága. Csak elmosolyodva bólintottam és beállva a sorba, az étterem felé indultunk. Javarészt Hyomin csivitelt, de úgy festett, ez senkit sem zavar igazán. Mára máris valami puccos hajókirándulást szervezett, de megígértem Jonginnak, hogy kihagyjuk, akinek valamiért nagyon nem akaródzott elmennie erre a fura kirándulásra. Különösebben nem zavart, szívesebben maradtam a part közelében.

Reggeli után jobb híján odabújtam az ágyon elnyúló fiúhoz és lehunytam a szemem.

- Határokat feszegetsz édesem, ruhástól fekszel az ágyban. – mormolta nadrágom madzagját bontogatva, de válaszul csak a szemem forgattam.

- Azt hittem valami konkrét terved van, azért nem akartál a többiekkel menni.

- Konkrét tervem van. Amint kiürül a szomszédság, végig fogom szeretkezni veled ezt a napot. – gördült rám, mire felnevetve csaptam vállon, majd öleltem szorosan magamhoz a meleg ellenére. – Nem hallottam tiltakozást.

- Borzalmas vagy. – nyújtottam el annyira, amennyire csak tudtam és lehunyva szemeim, élveztem a rám nehezedő súlyt.

- Mit szólnál, ha lemennénk egy nyugodtabb partszakaszra? – vetette végül fel – Emlékszel még arra a kedves kis sziklára, ahol átaludtad a napot és kénytelen voltam vigyázni rád nehogy felgyulladj?

- Csábító, most hogy ilyen szépen kifejtetted. – túrtam a puha, szőke tincsekbe, de végül rábólintottam. Az egy nagyon nyugodt kis szakasz volt, tetszett.

Fél óra sem kellett, hogy kéz a kézben a felemlegetett kis sziklás rész felé haladjunk, madár se járt itt, én pedig élveztem a csendet és a kötelező naptejes ellátás után most én is követtem Jongint a vízbe. Sokkolóan hideg volt az első pillanatban, majd percek kellettek csak és jóval kellemesebbnek tartottam, mint a kinti időjárást.

Elúsztam vele egészen az öböl szélét jelző bólyasorig, kissé nehézkesen tartva a lépést hosszú, izmos lábaival, majd vissza. Amikor már csak mellkasa közepéig ért a víz, mosolyogva ölelt magához és kímélt meg az utolsó pár méter úszástól. Hálás, boldog pillantással kapaszkodtam vállaiba és fontam derekára a lábam.

- Ez hiányzott nekem a tavalyi nyárból. – mormolta elégedetten, hátam simogatva, majd kijjebb indult, hogy kiültethessen a sziklára, és mellém húzta magát.

- És mit terveztél a továbbiakban?

- Eszünk, alszunk, aztán felmegyünk megfürdeni. Azután pedig elviszlek egy randira. – nyomott csókot halántékomra. Válaszom csak egy mosoly volt. Csábító volt ez a lusta nap, nagyon is.

Jongin ígérete pedig nem maradt betartás nélkül. Egy könnyed ebéd után, amit a partra szervírozott le nekem, valóban elnyúltunk a törölközőn és élveztem, ahogy a vízbe mártva kezét apró cseppeket ejt le gerincem mentén, mindig megvárva hogy szinte felszáradjon az előző adag. Mosolyogva aludtam el és mosolyogva is keltem fel, érzékelve az idő múlását. Nini még aludt mellettem, így hangtalan csusszantam be a vízbe, majd kezdtem ugyanabba a munkálatba, mint ő velem elalvásomkor, miután egy hosszú merüléssel lehűtöttem magam. Álmos, békés mosollyal fordította felém arcát és lesett rám szempillái alól.

- Kialudtad magad? – támaszkodtam fel a sziklára és finoman megcsókoltam imádott ajkait.

- Ki, csókmániás. – mormolta álmosan, majd lassan felült és kinyújtózott. – Akarsz még úszni, vagy menjünk?

- Ha nem akarsz már bejönni, akkor nem. – válaszul csak megrázta fejét, én pedig kikapaszkodtam mellé a kövekre, hogy kicsit megszáradjak, amíg ő jobban felébred.

***

Kéz a kézben indultunk el felfelé a lépcsősorokon, élveztem, hogy meg kell kicsit dolgozni a szobába jutásért és előnyömre vált a séta, felérve egészen magamhoz tértem az alvás okozta kábultságomból.

Hogy engedtem-e fürdeni az őt borító sóra panaszkodó Binit? Nem. Megígértem neki, vagyis inkább megfogadtam magamnak, hogy ma igenis szeretkezni fogunk, és be is tartottam ezt az ígéretet, amint a szobába értünk. Ha a többiek hazaérnek, vagy itt lesznek, úgysem hagyja majd. Most viszont ajkaimra mosolyogva engedett nekem és a kissé erőszakos húzásomnak az ágy felé, de még az érkezés előtt ledobálta a vizes fürdőruhát, amin csak jót kuncogtam.

- Ugye tudod, hogy most előnyben vagyok? – suttogtam ajkaira, boldogan érintegtve ott, ahol a vizes ruhadaraboktól szinte hideg volt bőre.

Hazugság lett volna azt állítanom, hogy nem ez volt a nyaralás legjobban várt része, és úgy éreztem megérte egy év után megint itt kikötni. Megéri most józanon vele összesimulni az ágyban és megérte álmodozni erről az alkalomról. És csodálatos végre tényleg korlátlanul érinteni őt egy olyan helyen, ahol egy éve korlátok és kétségek közé zárva nézhettem csak őt, arról álmodozva milyen is lehet megcsókolni, a karjaimba zárni és elkezdtem érte mindent megtenni. Ezektől a tényektől még csodásabb volt a hosszú, pénteki késő délután. Az első olyan délután, amikor Bininek teljesen kiment a fejéből, hogy lefotózza az amúgy csodálatos eget.