Kéz a kézben jártuk be a
várost, mialatt élveztük a kettesben töltött időnket. Megcsodáltuk a part menti
bazárosok kincseit és vettünk pár szép képeslapot és kagylóláncot anyának és a
nagynénémnek. Jongin mosolya végig ott játszott a szája sarkában és ettől vált
igazán csodálatossá az este. A bazársor végén a kikötő várt minket, telis tele
magányos vitorlásokkal, a tengerre kinyúló kis félsziget fenyőfái felett pedig
lassan alábukott a nap narancs korongja. A dombtetőn, a fenyvesben megkondult
az éppen csak kilátszó templomtorony kis, hamis harangja, én pedig mosolyogva
néztem körbe a csodás, idilli helyen.
- Mit szeretnél
vacsorázni? – cirógatta Jongin hüvelykujjával kézfejem, én pedig elgondolkodva
vállat vontam.
- Menjünk valami kis
helyre aztán majd az étlap eldönti nekem. – elnevette magát a furcsa
megfogalmazáson, majd ragyogó tekintettel bólintott. Mióta elindultunk a
hotelből, folyamatosan izgatott mosoly játszott szája sarkában, ettől pedig az
én kedvem is sokkal jobb volt.
Ígéretéhez híven egy
semmire sem specializálódott kis étterembe tértünk be némi további bolyongás
után és az egyik, tengerre néző kis asztalt elfoglalva kaptuk meg az
étlapjainkat.
- Szerintem így,
kettesben még soha nem is voltunk vacsorázni. – megjegyzésére rápillantottam és
némi gondolkodás után rászegeztem a mutatóujjam.
- És a homár vacsora? Azt
mire véljem?
- Mióta együtt vagyunk. –
nevette el magát, én pedig engedékeny mosollyal adtam neki igazat. A tánc és a
sok program miatt, amit Hyomin szervezett megállás nélkül, nem maradt időnk
ilyen romantikus randevúkra. Ezért is volt különleges ez az este.
- Egyébként, minek
neveznéd ezt az estét? – céloztam különlegességére, tudva, hogy érteni fogja,
miről beszélek.
- A nap évfordulójának,
amikor biztosan tudtam, hogy beléd szerettem. – húzta ki magát büszkén,
kuncogva fogtam meg az asztalon tartott kezét és kezdtem ujjaival játszani, míg
a pincérre vártunk. Felfele fordítva tenyerét hagyta, hogy ujjbegyeim az
övéinek nyomjam és apró, tízbillentyűs kis zongoradarabokat kreáljak kezén. –
Szeretnél elmenni valahová kettesben még valamikor a nyáron? Idén egy hétig
zárva lesz a színház. – szólalt meg kezeinket figyelve gyöngéd pillantásokkal,
én azonban szavai hallatán arcára vezettem a tekintetem.
- Te szeretnél valahová
menni?
- Egy hegyi kis házba
talán. Messze minden várostól és technológiától. Csak te meg én. – mosolygott fel
rám, leírva mire vágyik, én pedig viszonoztam a mosolyt.
- Akkor menjünk egy hegyi
kis házba, csak te meg én. – arca felragyogott válaszom hallatán és
izgatottabban hajolt előre, tincsei pedig kissé szemeibe hullottak a
mozdulatra, gyengéden érintettem meg őket és igazgattam el.
- Tényleg? Nem bánnád? –
a hangjában bujkáló izgatottság azonnal biztosított felőle, ez a helyes döntés.
- Egyáltalán nem bánnám.
Elvihetjük Twixet is és így anyáéknak is szerezhetünk egy teljesen nyugodt
hetet. – Jongin válasza csak némi lelkes bólogatás volt. – Rád bízhatom,
Jonginie? – lágyult el a hangom, továbbra is haját igazgatva.
- Teljesen rám bízhatod. –
fogta meg kezem és ajkaihoz húzva tenyerembe csókolt.
A vacsora könnyed volt és
finom, örültem, hogy beleegyeztem egy közös tál rendelésébe. Gyönyörűen
elrendezve zöldségek, halak, tengeri herkentyűk és krumpli érkezett, nekem
pedig nem kellett aggódnom amiatt, hogy esetleg marad valami, ha mégsem bírnék
megenni egy teljes adagot.
Jongin rendelt egy üveg
édes bort is, amit kényelmesen, apró kis semmiségekről beszélgetve ittunk meg,
nem spórolva az időnkkel. Az esti szürkület pedig sötétségbe váltott át közben,
körülöttünk fáklyákat, az asztalon lámpásokat gyújtottak, a városban pedig
felkapcsolódott a világítás, de ide nem ért el úgy, mintha valahol bent
találtunk volna szimpatikus éttermet. Úgy éreztem a bort kortyolgatva,
tekintetem a sötét tengerre vezetve, hogy ez egy tökéletes nap tökéletes
befejezése.
***
Miután hátrahagytuk az
éttermet, hogy kéz a kézben sétáljunk le a partra, ahol majd a hajó teszi le a
kis csapatot, izgatottságom kicsit magasabb lett. Már nem mosolyogtam annyit,
de Binin is látszott, hogy a jóllakottság és a bor elálmosította, így nem tűnt
fel neki, hogy teljesen gondolataimba vesztem. Cipőjét kezében hozva gázolt
bele a bokáig érő meleg vízbe, én pedig néha aggodalmasan lestem felé, de úgy
festett, ezt a nyarat megússzuk tengerisün támadás nélkül.
Elmosolyodva torpantam
meg a partszakasz közepén, ahová már csak morajként ért el a bazárosok körüli
nyüzsgés és a mólók kissé lágyabb tömege sem zavarta meg a nyugalmunkat. Csak a
tenger morajlott előttünk, fekete hátán a félsziget lámpáinak fényhídjaival. A
távolban már látni lehetett a tengerjáró sziluettjét, de még időbe telt, mire
ideér. Bini kíváncsian nézett fel rám, majd tekintetem követve kibámult a
tengerre.
- Ez volt a
legcsodálatosabb év, amit csak magam mögött hagyhattam. – szólaltam meg halkan,
a tengert figyelve. – Hála Taeminnek és Hyominéknak, de legfőképp neked.
- Én is így gondolom. –
válaszolta szintén halkan, hangjában pedig éreztem a gyöngéd mosolyt, ami arcán
ült.
- Szeretném, ha minden
évem ilyen lenne, de félek, hogy egy nap arra kelek fel, hogy már nem vagy
velem.
- Jongin – nézett fel rám
meglepetten, én pedig mosolyra fakadva néztem le medvecukor szemeibe, amik most
még feketébbek voltak a sötétben, mint máskor. Jólesett az apró szemrehányás a
döbbenet és a végtelen gyengédség mellett, amit a hangja hordozott. – Hogy gond…
- Épp ezért – szakítottam
félbe gyöngéden, kezeim közé foglalva arcát, ő pedig engedelmesen hallgatott
el, ahogy közelebb hajoltam hozzá, szemeit kutatva, kérdőn meredt rám. –
szeretném, ha örökké velem lennél. Ha minden reggel egymást ölelve ébrednénk,
és mindig együtt néznénk szembe a barátaink eszelős ötleteivel. Veled akarom végignézni
a gyermekeim első lépéseit és az utolsó naplementénket is. Szeretném, ha minél
hamarabb a feleségem lennél. – fogtam meg ez idő alatt bal kezét és zsebemből
elővarázsolva az apró gyűrűt, ujjára húztam azt. Nem futotta bele kőre, csak
egy arany gyűrű volt virágokat és leveleket formázva. Elkerekedő szemmel emelte
maga elé a kezét és meredt a kis ékszerre, majd rám.
- Te… - akadt el szava
néhány próbálkozás alkalmával – Te mégis hogy tudtad ezt végigmondani? –
kirobbant belőlem a nevetés kérdése hallatán.
- Fogalmam sincsen mit
beszéltem, annyira izgultam. – suttogtam magamhoz vonva és lassan, engedélyre
várva hajoltam hozzá.
- Annyira szeretlek. –
lehelte ajkaimra, mielőtt áthidalta volna a kevéske távolságot köztünk és
cipője halkan puffant a homokban, ahogy elengedte, hogy magához ölelhessen.
Derekát szorítva emeltem fel lassan a földről, de most nem tiltakozott, csak
szorosabban kapaszkodott belém.
A hajó kürtje törte meg a
leírhatatlanul boldog pillanatot, Bini halk kuncogással távolodott el tőlem és
nézett ki a tengerre, én pedig követtem példáját, majd óvatosan visszahelyeztem
a földre, ujjainkat szorosan összefonva.
Hyomin volt az első, aki
partot ért, de előttünk megtorpant és gyanakodva mért végig mindkettőnket.
Taemin Sehun oldalán érkezett, majd megállva Hyomin mellett kérdőn nézett rám,
mire aprót biccentettem. Arcán boldogság terjedt szét és egyszerre ölelt magához
mindkettőnket.
- Annyira örülök. – mormolta Bini feje búbjára, a lány pedig
halkan felkuncogott. – El se hinnétek hányszor estem át a „Szerinted meg fogja
kérni a kezem?” és az „Ugye biztos, hogy nem utasít vissza?” beszélgetésen. –
Binivel egyszerre nevettünk fel, kicsit szorosabban ölelve Taemint, Hyomin
pedig megértve a helyzet felsikkantott, majd levegőt sem véve kezdett máris
valamiféle esküvő tervezésébe. Bini csak elnéző mosollyal figyelte barátnőjét,
majd talán megérezte, hogy őt figyelem, rám vezette tekintetét.
„Csodálatos vagy” tátogta
nekem, én pedig nem törődve a szabályaival és állandó zavarával mások előtt
megfogtam arcát és még egyszer megcsókoltam.
Ez volt a tündérmesénk
vége és a történetünk kezdete.
